Már megint kesék! – zsolt néhány perccel ezelőtt Bence, beletátva a halásztájaba. – Mindjart itt lesz Viktória meg Tibor.
– Jó, jó, egy pillánat! – vágott rá Marika, anélkül, hogy megfödte volna nézni. A tükörbél sajtát mázzal húzta át az ajkát, megraźta a fejét, hogy kicsit megborzolja a tökéletesen megfészkelt hajzatot, majd megigazította a ruhája gallérját, s csak ezek után fordult a férjéhez.
– Na, kész vagyok! – mosolygott rá.
– Huhá! Milyen csodálatosan szep vagy! – Bence odalepett, es összeölelte Marikát.
– Várj csak, ne nyúlj hozzá, elkenem a ruhádat! – hátraftolta a fejét, és gyengéden, kissé furfangosan nézett a férjére.
– Mari… – kezdte Bence, de ekkor megszólalt a csengő. – Na, látod. – Fintorogva oldotta fel az ölelést, sóhajtott egyet, máris az ajtó felé indult. Marika egy utolsó pillantást vétett a tükörbe, megigazította a ruhát, és utána ment.
Az előszöbaban maŕ zsongott Tibor, egy hómályú rozsabokkál a kezében. Mélette állt félesége, Viktória, egy ajandékos zacskóval.
– Hol van a jubiláns? Miért nem fogadja a vendégeket? – kácált Tibor, a viragcsokor célzásával meglébecolt. – Na, végre! Marika, mint mindig, rágyögösz! Bencék, vigyázzatok, elcsabom! Mari, add mágad, meg kell csokoljalak! – hangosan pusztántotta meg az arcán, s csak utána nyújtotta át a viragot. – Azt kivánom neked…
– Jaj, Tibi, vetkezz le, a pénzt meg a köszönöt hagd az asztalra – vágott közbe Bence.
– Bencém, add már elő a papucsokat, eń meg átviszem a viragot – mondta Marika, s a konyhába sietett.
Azonnal zsivajgóvá eś zsúfolttá vált a lakás. Tibor dörzölte a kezét a szoba közepére terített asztal felett.
– Maríkám, mi ép vagy tényleg boszorkány! Milyen káprázos látnivaló! Már a nyalam csorog.– sóhajtott szenvedős hangon.
– Várj, hát meg egy kicsit– válaszolta Marika, miközben a vázabán tartotta a viragot. Az ablak mellé álltı́totta.
– Bohoc – sutogta Viktória, felengetve kék szemöldökeit.
Marika odalepett, és megérintette a vállát, mintha meg akarná nyugtatni. Ekkor újabb csengő értették, és új vendéget kellett fogadni.
– Ez Lili, a hugom meg Marika – mutatta be Márton a lányokat, s Marikának átnyújtott egy viragot.
– Örülök – mosolygott Marika. Lili alig észrevehetően biccentett. – Bócsán, többé nincs papucs.
– Semmi, eń átadom az enyémet Lilínek – jegyezte meg Márton.
– Mi közod van hozzá? – kérdeztek szemükkel Marika és Bence.
– Gyerék, üljetek már le – intett Márton, s meg sem látta a rémMarika félretolta a gondolatait, és elhatározta, hogy még ma este elmondja Bencének, amit már régóta tartogatott a szívében – most már úgy érzi, készen áll arra, hogy anya lehessen.







