— Anyu, megyek! — Kukoricza betoppant a konyhába.
Lívia a tűzhelytől megfordult, és figyelmesen végignézte a lányát.
— Mi? — Kukoricza drámai sóhajtással a mennyezetre emelte a szemét.
— Semmi. Hova vagy így kivagdosva éjszaka? Kifestetted magad. Randi? Ne későre járj, jó?
— Jó — morgott Kukoricza, és gyorsan kiosont.
“Egészen felnőtt lett már” — gondolta Lívia. Lefedte a serpenyőt, majd az előszobában álló nagy tükörhöz sétált. — “Hol vannak a tizenhét éveim? Milyen gyorsan elszállt az idő. Azt hittem, előttem az egész élet, de már csak a fele van hátra. Az iskola végtelennek tűnt, aztán az élet megindult, mint egy guruló labda. Egyetem, házasság… A boldogság felvillant, mint a nap a felhők mögül, majd újra eltűnt.” Megigazította a haját. — “Na mindegy. A lányom okos és gyönyörű… Jaj, a krumpli…”
Lívia összecsapta a kezét és visszarohant a konyhába. Megfogta a serpenyő fedelét, majdnem leejtette. Hörögve fújta az égő ujjait. — “Elképzelődöttem a tükör előtt, és majdnem megégettem a krumplit…” — dühöngött magában.
Lívia kedvetlenül vacsorázott egyedül, aztán leült, és a TV2-n nézett egy sorozatot. Az ablakon kívül gyorsan sötétedett. Észre sem vette, hogy elaludt. A mobilja riadta fel. Álmosan nem nézte meg a kijelzőt, biztos volt benne, hogy Kukoricza hívja. Ki más hívhatta volna ilyen késő este? Barátnői nem voltak, csak munkahelyi ismerősök, akiket a magány tartott össze.
Nagyot nézett, mikor férfi hangot hallott.
— Ön Kukoricza Tóth anyukája?
— Ki ez? — kérdezte óvatosan Lívia.
— Doktor vagyok a második városi kórházból. Azonnal jöjjön, a lánya balesetet szenvedett, sürgős műtétre van szükség. Mivel kiskorú, az ön beleegyezése szükséges…
— Milyen műtét? — Lívia még mindig nem tudott magához térni. De már a rövid jelek szóltak a kagylóban.
Próbálta feldolgozni, amit hallott. Hibázhattak, a lánya csak sétálni ment. Milyen baleset? De a doktor a nevét is tudta. Az idő előtti alvás után lassan működött az agya. Lívia próbált magához térni, ismételte magában, hogy a második kórházba kell mennie, és rendelt egy taxit. Gyorsan átöltözött, megragadta a táskáját, és kirohant a lakásból. Nem várta meg a liftet, a lépcsőn gyorsabb volt. Ahogy kilépett a kapun, a taxi már érkezett is, vakító fényszórókkal.
— Kérem, gyorsan… A lányom a kórházban… — lihegte, miután futott le a lépcsőn.
Egész úton váltakozott benne: néhányszor siettette a sofőrt, hogy hamarabb bizonyosodjon meg a tévedésről, máskor titokban azt kívánta, hogy minél lassabban menjen, ne közelítse el a katasztrófát, amitől szorongott a szíve.
Berohant a felvételre, és azonnal meglátta a piszkos dzsekis fiút egy ágyon. Arcán véraláfutás, szemöldöke fölött ragtapasz, zavarodott tekintet.
— Hol a lányom? Mit tettél vele?! — Lívia odarohant a fiúhoz, megragadta a kiA fiú összerándult a szigorú tekintetétől, de érezte, hogy most már minden rendben lesz, hiszen az élet – akár a Duna áradása – mindig tovább sodródik, és néha a legváratlanabb kanyarban találja meg az ember a boldogságot.
