A magyar kultúrába áthelyezett történet:
– Anyu, megyek – szólt be a konyhajtón Virág.
Lídia a tűzhelytől megfordult, és figyelmesen nézett a lányára.
– Mi van? – Virág erőltetett sóhajtással a mennyezetre vetette a szemét.
– Semmi. Hová vagy ennyire kivégezve ilyen késő este? Kisminkelted magad. Randi? Ne sokáig maradj, jó?
– Jó – morgott vissza Virág, és gyorsan kiment.
„Már egészen felnőtt” – gondolta magában Lídia. Letette a serpenyő fedelét, és odament a nagy folyosói tükörhöz. – Hol vannak a tizenhét éveim? Milyen gyorsan elrepült az idő. Azt hittem, még egész élet előttem áll, de már kevesebb, mint a fele van hátra. Az iskola végtelenül lassan múlt, aztán az élet úgy gurult lefelé, mint egy golyó a dombról. Egyetem, férjhezmenetel… A boldogság úgy bukkant fel, mint a nap a felhők mögül, aztán újra eltűnt. – Megigazította a haját. – Na mindegy. A lányom okos és gyönyörű… Jaj, a krumpli…
Lídia kezeit összecsapta, és futva visszament a konyhába. Megragadta a serpenyő fedelét, majdnem leejtette. Sziszegve fújta az égő ujjait. „Annyira elmerültem a tükör előtt, majdnem megégett a krumpli…” – dorgálta magát.
Lídia kedvtelenül vacsorázott egyedül, majd leült, és a második csatornán nézett egy sorozatot. Az ablakon kívül gyorsan sötétedett. Észre sem vette, hogy elaludt. A mobilja riadta fel. Alvás közben nem nézte meg a képernyőt, biztos volt benne, hogy Virág hívja. Ki más kereste volna ilyen késő éjjel? Barátnői nem voltak, csak munkahelyi ismerősök, akiket a magány fűzött össze.
Nagyon meglepődött, amikor férfi hangot hallott.
– Virág Tóthné az anyukája?
– Ki az? – kérdezte óvatosan Lídia.
– A második városi kórház orvosa vagyok. Azonnal jöjjön, a lánya balesetet szenvedett, sürgős műtétre van szüksége. Mivel kiskorú, az Ön beleegyezése szükséges…
– Milyen műtét? – Lídia még mindig nem tudott magához térni. De a kagylóban már a vonal megszakítás jeleit hallotta.
Próbálta feldolgozni, amit hallott. Hibázhattak, a lánya csak sétálni ment. Milyen baleset? De az orvos a nevét és a lányát is tudta. Az alvástól még nehezen működött az agya. Lídia megpróbált magához térni, ismételte magában, hogy a második kórházba kell mennie, és taxit hívott. Gyorsan átöltözött, megragadta a táskáját, és kirohant a lakásból. A liftre nem várt, a lépcsőn gyorsabb volt. Ahogy kijött az épületből, a taxi már a ház elé ért, vakító fényszórókkal.
– Kérem, gyorsan… A lányom a kórházban van… – lihegte, miután futott a lépcsőn.
Egész úton Lídia váltakozva siettette a sofőrt, hogy hamarabb bizonyosodjon meg a tévedésről, vagy titokban azt kívánta, hogy minél lassabban menjen, hogy ne erősítse a szívét szorító rossz érzést.
Beviharzott a fogadó osztályra, és rögtön meglátott egy srácot koszos dzsekiben a fekvőn. Arcán horzsolások, seb tapasz a szemöldöke felett, zavarodott tekintet.
– Hol a lányom? Mit tett vele?! – rohant a srác felé, megragadta a dzseki szélét, és rázni kezdte.
– Nem az én hibám! Egy kanyarból elénk jött egy autó… KitérLídia összetörten lehajtotta a fejét, és rájött, hogy az élet néha a legváratlanabb pillanatokban hozza a megváltást.
