**Gyűrűs dobozka**
Krisztina és Gábor iskolás koruk óta barátok voltak. Egy házban éltek, szomszédos lépcsőházakban, ugyanabba az osztályba jártak. Az első két évben Gábor nagymamája várta őket az iskolából. Krisztina anyukája műszakban dolgozott, az apukája pedig gyakran utazott üzleti útra.
„Krisztike, gyere hozzánk, megetetlek ebéddel” – ajánlotta mindig Gábor nagymamája.
Amikor közeledtek a házhoz, Krisztina izgatottan várta, vajon a nagymama meghívja-e ebédre. Szívesen ette a gazdag levest, a rántott húst burgonyapürével vagy a virslis tésztát.
„Te megint nem ettél semmit? Kiért főzök én? Mintha otthon nem ennéd meg” – dorgálta anyukája, amikor este kinyitotta a hűtőt.
Krisztina azt mondta, egyedül unalmas enni, és hogy a nagymama meghívta, így nem tudott nemet mondani. De harmadik osztálytól délutánosok lettek. A nagymama már nem hívta Krisztinát ebédelni, mert otthon várta az anyukája. Később pedig egyáltalán nem ment utánuk az iskolába.
„Még mit nem? Kicsi vagyok én? Senkit sem visznek már haza, csak engem. Szégyen” – válaszolta Gábor, amikor Krisztina megkérdezte, miért nem jön többször a nagymama.
Krisztina észrevette, hogy Gábor már nem várja őt az öltözőben, igyekszik elszaladni, amíg ő még felöltözik. Vagy más gyerekekkel ment, nem figyelve rá, aki lassan utánuk botorkált.
Az iskolában is kerülte őt. Pedig csak azért, mert a fiúk „menyasszonynak” és „vőlegénynek” csúfolták őket. Krisztina megbántódott. Amikor Gábor otthonról másolt, nemet mondott, büszkén felemelve az állát.
A felső tagozatban már sokan randizgattak. Gábor megszűnt félénk lenni Krisztina előtt. Újra együtt mentek haza. Gyakran átugrott hozzá, hogy másoljon vagy közösen készüljenek fel dolgozatra.
Egy nap Krisztina az anyukáját zokogva találta otthon.
„Apukával történt valami?” – ijedt meg.
„Apa elhagyott minket. Másik nőhöz ment. Bár megrohadna.”
Azóta anyukája magába zárkózott, sírt vagy csendben ült, egy pontba meredve. A hangulat otthon elviselhetetlen lett. Krisztinának nem volt kedve hazamenni. Gábor nagymamája pedig beteg lett. Mindent elfelejtett, még enni is. Gábornak kellett figyelnie rá, amíg a szülei haza nem érkeztek. Csak az iskolában találkoztak.
Az érettségi előtt mindenki arról beszélt, ki hova szeretne továbbtanulni. Krisztina tudta, hogy nincs pénzük, így azonnal beiratkozott egy szakközépbe. Gábor pedig egyetemre ment.
Ritkán találkoztak, ha véletlenül összefutottak az utcán. Először pár szót váltottak, aztán csak köszöntek egymásnak. Néha Krisztina meglátta Gábort egy lánnyal. Ő úgy tett, mintha észre sem venné.
Krisztina féltékeny lett, haragudott, megbántódott. Tetszett neki Gábor. De szerelmet érzett-e, vagy csak barátság volt, nem tudta, sose gondolt bele. De látni Gábort mással nehéz volt.
Az utolsó évben új tanár érkezett a középiskolába, friss diplomás. Meg volt ijedve, a lányokra alig mert nézni. Vastag fekete keretű szemüveget hordott.
Egy nap zivatar támadt. Krisztina nem vitt esernyőt. A bejárati tető alatt várt, míg eláll az eső.
Kijött Szabó Viktor, kivette a táskájából az esernyőt.
„Krisztina, messze laksz?” – kérdezte váratlanul.
„Négy megálló a busszal” – felelt„Hát akkor vigyem a kocsival – javasolta, és bár az eső már-már elállt, Krisztina végül beleegyezett, mert a megváltó mosolyában meglátta azt, amit Gáborban keresett, de soha nem talált.”
