Éva sütött a konyhában, amikor csengtek az ajtón. Ki akart menni nyitni, de a lányának a hangja megállította.
“Anyu, hagyjam, én nyitok,” mondta Emese.
“Jó, nem tudtam…”
“Miért állsz így? Menj már, süsd tovább a húsodat,” húzta fel a szemét a lány, miközben az ajtóhoz lépett.
“A húsom? Az a hús a plázából van…”
“Anyu, csukd be az ajtót.” Emese felhúzta a szemöldökét.
“Ezt rögtön mondhattad volna.” Éva visszament a konyhába, becsukta maga mögött az ajtót, majd a tűzhelyhez lépve lecsavarta a gázt. Állt egy percig, aztán levette a kötényt, és kiment.
Az előszobában látta, ahogy a lánya felveszi a kabátját. Mellette Csaba állt, aki szerelmesen bámult rá.
“Jó estét, Csaba. Hová mentek? Maradjatok vacsorára.”
“Jó estét,” mosolygott a fiú, és kérdőn nézett Emesére.
“Siettünk,” vágta rá a lány, és még csak rá sem nézett az anyjára.
“De hát minden kész van…” próbálkozott újra Éva. Csaba tétovázott.
“Nem!” Emese hangja éles volt. “Megyünk.” Megragadta Csaba karját, kinyitotta az ajtót. “Anyu, becsukod?”
Éva odalépett, de nem csukta be teljesen, hanem kihallgatta, amit a lépcsőházban beszélnek.
“Miért vagy ilyen rideg anyukádhoz? Jó illata van, én simán megennék egy pár húsit.”
“Gyere már. Elmegyünk valahová enni. Elegem van az ő húsiból,” morgott Emese.
“Hogy lehet belőle eleged?” Csaba hangja meleg volt. “Imádom anyukád húsiját, mindennap megenném.”
Éva nem értette, mit válaszolt Emese. A hangok távolodtak, elhalványultak. Becsukta az ajtót, majd bement a szobába, ahol György a tévé előtt ült.
“Gyuri, gyere vacsorázni, amíg meleg.”
“Mi? Jó, megyek.” Fölkelt a kanapéról, és ment a konyhába.
“Mi lesz ma?” kérdezte értetlenül.
“Rizs húsival, saláta,” felelte Éva, miközben leemelte a fedőt a serpenyőről.
“Hányszor mondtam már, hogy én nem eszem sült hust!” morgott György.
“Öntöttem rá vizet, majdnem gőzölt lett,” magyarázta Éva, miközben a kezében tartotta a fedőt.
“Jó, adjál. De ez az utolsó alkalom.”
“Öreg korunkban nem szabad fogyni,” jegyezte meg Éva, miközben tányérra tette a rizst.
“Miféle öreg kor? Én még csak ötvenhét vagyok. A férfiaknak ez a bölcsesség kora.” György villával felkapta a hust, és beleharapott.
“Ma mi van veletek? Emese elfutott, te itten hisztizel. Ha egyszer abbahagyom a főzést, majd meglátjátok, mi lesz. Azt hiszitek, a kávézóban finomabb és egészségesebb?”
“Hát ne főzz! Neked se ártana lefogyni. Nemsokára be se férek az ajtón.” György befejezte az első hust, és a másodikat szúrta fel.
“Így van? Kövérek vagyok? Én meg azon töröm a fejem, miért kezdted el hirtelen az önsanyargatást. Új farmert vettél, bőrdzsekit, baseballsapkát. Borotváltad a fejed, hogy ne látszódjon a kopasz folt. Kiért csinálod? Biztos nem értem. Kövér vagyok. Van, akivel összehasonlíthatsz?” kérdezte sértődötten Éva.
“Hagyjál már enni nyugodtan.” György megpróbálta a rizst is felvenni, de a villát visszatette a tányérba. “Add ide a ketchupot,” követelte.
Éva kivette a hűtőből a ketchupos üveget, és erősen rácsapta az asztalra, majd csendben kiment a konyhából. A vacsorája érintetlen maradt.
Bement Emese szobájába, leült az ágyra. Könnyek gyűltek a szemeÉva halkan elsírta magát, de aztán összeszedte magát, és úgy döntött, hogy innentől ő maga is fontosabb lesz, mint mindig mások elvárásai – és lassan, de biztosan újra megtalálta önmagát a családja körében.
