A húga
Vilma a munka után betért egy bevásárlóközpontba. A főkönyvelőjük néhány nap múlva ünnepelte a születésnapját, és az osztály Vilma feladatául adta, hogy válasszon ajándékot. Megnézett pár dolgot, lefotózta a telefonjával. Holnap megmutatja a kollégáknak, azt veszik meg, amit közösen kiválasztanak. Lefelé indult a mozgólépcsőn, a földszintre. Már vágyott a nyüzsgéstől és a tömegtől való menekülésre.
– Vilma?! – hirtelen női hang szólította meg.
Balra fordította a fejét, és figyelmesen vizsgálta a felfelé tartó embereket. De minden arc ismeretlen volt, idegen.
– Vilma! – ismét megszólították.
Vilma hátranézett, és meglátott egy tűzvörös hajú lányt, aki próbálta lefutni a felfelé haladó lépcsőfokokat.
– Várj meg lent, ne menjök el! – kiáltotta a lány.
Vilma leszállt a lépcsőről, és várt. A mérgezően vörös haj egy pillanatra eltűnt a mozgólépcső tetején, majd gyorsan közeledett. A lány lefelé rohant a mozgó lépcsőn, embereket lökdösve. A haja elterelte a figyelmet az arcáról.
– Marika! – kiáltotta fel Vilma, felismerve a húgát a vörös hajú lányban.
– Én vagyok. Nem számítottál rá? És én megkerestelek. Tudtam, hogy egyszer találkozunk. Lent van egy kávézó, üljünk le.
– Régóta vagy itt?
– Két hete. Annyira örülök, hogy találkoztunk – mondta őszintén Marika.
Kiválasztottak egy asztalt a kávézóban. Vilma figyelmesen szemügyre vette a féltestvérhúgát. Élénk vörös haj, ragasztóval merevített szempillák, mint a tűk. Vékony ajkain vörös rúzs, ami tökéletesen passzolt a hajához. Gyönyörű, babaszerű arc, mintha valami rajzfilmfigura lett volna.
Marika csak négy évvel volt fiatalabb Vilma-nál, húsz körülinek kellett lennie, de a vékonysága és a ruházkodása miatt tinédzsernek tűnt. Rövid, redőzött szoknya volt rajta, testszínű harisnyán fekete harisnyanadrág, és vastag talpú fehér sportcipő. Derékig érő, kigombolt farmerkabát alatt rózsaszín top. Tini ruhák, de egyáltalán nem egy húszéves lányé.
Vilma észrevette, hogy többen is ránéznek.
– Nagyon jól nézel ki – mondta Marika.
Ekkor jött a pincérnő, és letette az asztalra az étlapot. Marika azonnal belemerült. Pizzát rendelt, egy süteményt és kávét. Vilma csak egy kávéra szorítkozott.
– Olyan éhes vagyok, hogy elszédülök. Te szerencsés vagy, bármit ehetsz, nem hízol meg. Én meg állandóan diétázom – sóhajtott Marika.
– Tényleg? – Viktória hitetlenül emelte fel a szemöldökét.
Ahogy emlékezett, Marika mindig is vékony volt.
– Nem láttad az anyámat. Legalább száz kiló volt, ha nem több. Ezért szökött meg tőle apám. Neked jó a géneid. Kérdezd meg, van-e itt sörük?
– Kérdezd meg, de én nem iszom, vezetek – mondta Vilma.
– Van autód? Nahát! Figyelj, nálatok nincs esetleg állás? Még nem találtam munkát.
– Akkor miből élsz két hete?
– Kizsebeltem apámat – kuncogott Marika. – Úgyis elitta volna. Miután te elszököttél, ő is kezdett inni, kirúgták a munkából. Ideiglenes munkákkal tengődött. Aztán hazahozott valami konyhalányt, aki a menzáról hozott kaját. Akkor aztán végleg belebukott.
Vilma hallgatott, és nem hitte a fülének. Bár min csodálkozott? Soha nem szerette Marika apját. De anyja, amikor hazahozta, azt mondta, hogy csak féltékeny. Velük együtt jött a lányuk, Marika. Vilma tizenegyedikes volt, épp felvételire készült.
Marikával már az elején nem jöttek ki jól. A féltestvérhúg kérdezés nélkül vette el Vilma ruháit, összepiszkította őket. Anya mindig Marikát védte.
– Neked minden megvan, ne légy kapzsi, Marikának nem volt anyja.
Vilma tudta, hogy anya csak a veszekedést akarta elkerülni, de mégsem bocsátotta meg neki. Aztán télen anyának borzalmas diagnózist állítottak fel. Négy hónap múlva meghalt.
Az úgynevezett mostohaapa remélte, hogy Vilma a suli után dolgozni fog, de a lány elszökött a megyeszékhelyre. Anyja életében már elkezdett félretenni a kajára vagy mozira kapott pénzből. Felvették az egyetemre, kollégiumban lakott, és esténként gyorsételtermekben dolgozott.
Az egyetem után menedzserként elhelyezkedett, normálisan kerVilma és Dani végül boldogan éltek, míg Marika nyomát vesztették, mintha csak egy kellemetlen álom lett volna.
