**Erősebb a halálnál**
Réka kinyitotta a szemeit. A falon lógó óra fél nyolcat mutatott. Mellette férje fotója függött, fekete gyászsalaggal a sarkán. Így kezdődött minden reggele. Az órára nézett, aztán az arcára, aki még mindig mosolygott. Vagy fordítva. *„Szia. Jó reggelt, drágám!”* – szokott így köszönni reggelente. Csakhogy most már nem csókolhatta meg, mint régen.
***
Kilenc nap után, mielőtt elutazott, a lánya levette a gyászsalagot a portréról. Másnap reggel Réka felébredt, meglátta a fotót a keretben, és azt hitte, mindez csak rossz álom volt.
Bement a konyhába, ahol a lánya palacsintát sütött.
– Apa már elment dolgozni? – kérdezte.
A lány hirtelen megfordult, és tanácstalanul bámult rá.
– Anyu, megijesztesz. Először is, ma szombat van, másodszor meg… Tegnap temettük el apát. Nem emlékszel?
Réka nehézkesen leült egy székre.
– Te vetted le a gyászsalagot a képről? Azt hittem…
Könnyek törtek fel benne. A fájdalom újra rászakadt, mint egy kőtömbsúly, ami elnyomta a levegőt is. A lánya odalépett, letérdelt elé, és a szemébe nézett.
– Anyu, bocsáss meg. Visszarakom a salagot. Nem gondoltam…
Amikor Réka visszament a szobába, a fotó újra fekete szalaggal díszült. De ettől semmi sem lett könnyebb, sőt, még rosszabb. Jobb volt az álom és a csalódás, mint a szörnyű valóság. De ezt hangosan nem mondta ki.
– Nem jönnél velem? Nálunk töltenél egy kis időt, szétesne a figyelmed – ajánlotta a lánya.
– Ne aggódj, minden rendben van velem. Nem bolondultam meg. Csak amikor megláttam a képet salag nélkül… annyira szerettem volna, ha csak egy rémálom volt maradok itt. „Apával” – akarta hozzátenni, de inkább hallgatott, nehogy még jobban megijessze a lányát.
– Nem gondoltam semmi rosszat, csak felajánlottam.
– Gondoltad – mondta Réka.
– Ne haragudj, anyu.
A lánya elment, ígérve, hogy minden nap hívni fog. Egy évvel ezelőtt férjhez ment egy évfolyamtársához, és az ő szüleivel lakik egy másik városban, ahol jól érzi magát.
***
Nyolc hónap telt el, de a fájdalom nem csillapult. Réka megtanult együtt élni vele. Bement a fürdőszobába, kinyitotta a csapot. Egy újabb izzó villogott, majd kialudt a mennyezeten. *„Így még jobb is”* – gondolta, miközben lemosta az álom maradványait az arcáról. *„A rossz fényben nem olyan ijesztő a tükörképem.”*
Az udvaron a fák és bokrok zöldes ködben álltak, a rügyek dagadoztak. A naposabb részen pedig már kibújtak az első fiatal levelek. Az ég borult volt.
Réka elfordult az ablaktól, a mosogatóba tette az üres kávésbögrét, és felöltözött. Hétvégén gyakran ment a temetőbe, főleg miután végleg elolvadt a hó és megszáradt a föld. Ma pontosan nyolc hónapja halt meg a férje. Nyolc hónap, ami egyetlen fájdalommal és vágyakozással teli napnak tűnt.
A temető kapujánál asszonyok árultak élő és művirágokat. Réka élőket vett. A férje sírja nyolc hónap alatt elveszett az új temetők között. Lehajolt, kicserélte a hervadt virágokat, megigazította a koszorúk szalagjait, végigsimította a férje fotóját. Az kifakult a napon, az arca halványult, majdnem eltűnt. Legközelebb új képet kell vinnie, üvegtábla alá. Nyáron ígérte a lánya, hogy jön a férjével, akkor állítanak emlékművet…
A pap a temetésen azt mondta, hogy Isten előtt mindenki él. Ez a mondat reményként rekedt a fejében. Talán ezért húzta mindig a temető. Úgy érezte, itt élesebben érzi a férje jelenlétét. Nem a föld alatt, hanem valahol fenn. Hiszen mondják, hogy a lélek visszatér az égbe, a Mennyországba…
– Szia. Már többen vagyunk körülötted. Én is sok ember között vagyok, de mégis magányos nélküled. A lány mindennap hív. Neki minden jól megy. Emlékszel, mikor lebeszélted a házasságról? Boldogok Péterrel, szeretik egymást.
Képzeld, azt hitte, hogy terhes, de a teszt negatív lett, csak késés volt. Örült is meg bánAkkor is boldog leszek veled – súgta Réka a férje sírjához hajolva, és miközben egy könnycsepp lecsöppent a friss virágokra, úgy érezte, hogy valahol messze, de mégis közel, a férje bólintott neki.
