Réka lehajtotta a fejét, és halkan suttogta: „Anyu, ha nem fogadod el a döntésemet, elmegyek. Örökre…“
János belépett a HÉV kocsijába, és körülnézett. Bőven volt szabad hely, választhatta volna bármelyiket. Az ablak mellett ült le. Az ajtók időnként recsegve nyíltak, új utasok lépdelve szálltak fel.
Szemben vele egy idősebb házaspár foglalt helyet. Az asszony egy zacskót bontott ki, kihúzott belőle két puha péksüteményt, és nekiálltak enni. Friss kenyér illata terjengt a levegőben. János udvariasan az ablak felé fordította a fejét.
„Fiatalember, tessék, vegyen magának is,” – nyújtotta felé az egyik süteményt az asszony.
„Nem kell, köszönöm,” – mosolygott János.
„Hagyjon már, majdnem két óra az út.”
János elfogadta a süteményt, és jókora falatot harapott belőle. Milyen finom volt! A hangosbemondó recsegve bekapcsolt, a zaja közül egy férfihang hallatszott, a jelzést a zaj szakította meg: „…percen belül indul… a szerződés… megállók nélkül halad… Ismétlem…”
„Fiatalember, mit mondott? Melyik állomásokon nem áll meg?” – aggódott az asszony.
János vállat vont. NeJános rájött, hogy mindaz, amit elveszített, visszahozhatatlan volt, de mégis mosolygott, mert most már tudta, hogy a boldogság néha váratlan helyekből virágzik ki.
