**Végzet…**
**Zsófia**
Május vége, de már két hete nyár van az utcán. Zsófia felszállt a buszra, és rögtön megbánta. Tömeg van mindenhol, szorongás, fülledtség. Minden oldalról összenyomták, és a ruhája azonnal rátapadt a nedves bőrére. Valaki fájdalmasan belökdöste a hátába.
– Menjen előre, mindenkinek mennie kell. És ilyeneknek meg egyáltalán gyalog kellene járniuk, ennyi helyet elfoglalni – morogta egy öregedő női hang Zsófia mögött.
– Maga sem épp vékony. Na, húzódjon arrébb! – kiáltotta egy rekedtes férfihang, és Zsófiát olyan erővel nyomták hátulról, hogy lélegzete elakadt.
– Jaj, szétlapított, te átkozott – nyöszörögte egy nő a háta mögött.
A busz ajtaja zörögve becsapódott, és elindult a megállóból. Zsófia mögött a nő és a rekedtes férfi lökdösődtek, veszekedtek.
– Anyu, miért vagy ennyire mérges?
– Te meg inkább hallgass. Amúgy sincs levegő, még a pálinkaszagod is megfojt – válaszolt a nő, nem hagyva magát.
Zsófia nem láthatta, kik beszélnek, még a fejét sem tudta elfordítani, azonnal az orra beleütődött valaki vállába. A korlátokhoz sem tudott elérni. Minden oldalról beszorították, felemelni a kezét sem tudott, a testek miatt a fogantyúk se látszottak.
A busz rángatózva haladt, hirtelen fékezett, majd újra gyorsított. Az utasokat ide-oda dobálta, mintha uborkák lennének egy üvegben. Csak a tömeg és egymásnak való támaszkodás miatt nem estek el. A mozgó buszon a nyitott ablakokon és a tetőn keresztül beáramló levegő kissé hűsítette a forró arcokat. De amint a busz a lámpánál megállt, újra kezdődött a lökdösődés és a civakodás.
Zsófia nem vett részt a morajlásban, összeszorított ajakkal álldogált, csak arra vágyott, hogy kiszabaduljon a buszból, a friss levegőre kerüljön, hazaérjen, megszabaduljon a nedves ruháktól, és egy hűvös zuhogás alá állhasson. A busz újra elindult, és az emberek egy tömegben dőltek oldalra.
– Hé, sofőr, vigyázzon! Nem fát szállít! – kiáltotta a rekedtes férfi. – A kabinban biztos be van kapcsolva a ventilátor, mi meg itt vagyunk, mint a kemenceben… – morgott.
A busz újra megrándult, lassítva a megálló előtt.
– Gyerünk tovább, senki se fér már be! Egymást nyomjuk össze! – ordított a rekedtes. – Van, aki leszáll? – kérdezte az utasoktól.
– Én! Én leszállok! Nyissa ki az ajtót! – kiáltotta Zsófia, már képtelen elviselni a fulladást és a zsúfoltságot.
Az ajtók nehezen nyíltak ki, először a nőt engedték ki, aztán a rekedtes férfit, és csak utána Zsófiát. A nő utolsóként fájdalmasan belökte öklével a vállába.
– Te tehén! Csak egy megálló miatt kell felZsófia mélyet lélegzett, és miközben a könnyeit törölgette, hirtelen felderült az arca, mert a buszmegálló előtt meglátta a mosolygó Bélát, aki már régóta titokban szerelmes volt belé, és most bátran odalépett hozzá, hogy végre elmondja az igazat.







