— Álljunk már meg! Ő költötte el a pénzemet, most meg én tartozom neki? Mi ez a hülyeség?
— Ő gyermeked apja! — csapott ki az anyja.
Zsófi magasra emelte a szemöldökét, homloka redőkkel teli lett. Anyja keresztbe tett karral bámult rá, a konyha fullasztó meleg volt. Pont mint a kapcsolatuk.
— Apám a lakás felét nekem adta. Ő meg idegen nekem — mondta nyugodtan Zsófi.
— De hát te is érted — válaszolta Ilona. — Tíz éve itt él. Ő is belefektetett ebbe a lakásba. Segített, ahogy tudott.
Zsófi csak röhögött, alig bírta visszatartani a mosolyát.
— Segített? Mikor? Akkor, amikor a tűzhely mellett állt és előadta, hogyan kell neki sütni a krumplit, miközben maga még rántottát se tudott?
— Hát, nem pénzügyileg — mormogta az anyja. — De ő is a család része. Te is apukámnak hívtad.
Zsófi a hűtőn lógó mágneseket bámulta, a korabeli városképeket, amiket még apjával vettek nyaraláskor. Aztán egyszer csak abbamaradtak az utazások. Mikor Sándor beköltözött, máris más volt a helyzet.
— Egyszer mondtam, hogy neked ne legyen rossz — suttogta Zsófi. — Tizennégy éves voltam. Ő meg úgy lobogtatja ezt, mintha trófea lenne.
Eszébe jutott egy kellemetlen emlék: hazajön, szégyenében égve. Mindenki moziba ment, őt meg otthon tartották. Sándor azt mondta: „A lányok otthon ülnek, nem csavarognak.”
— De miért? Mindenki megy! Én is!
— Tudod, Zsófi, fiatal koromban a gyerekek nem vitatkoztak a szülőkkel. Mi ilyenekért elég szigorúan megkaptuk.
Nem emelte fel a hangját, de úgy mondta, hogy Zsófinak egy napig szorult a torka. Akkor nem sírt, csak a párnába fúrta az arcát, hallgatta, ahogy Sándor motyog a szomszéd szobában.
— Elkényeztetted őt. Hercegnő lett. Csak a pénzt emészti, haszna meg semmi. Az én időmben… — ezt mondta anyjának.
Zsófi ökölbe szorította a kezét. Ez csak a kezdet volt. Aztán jöttek az újabb bohóckodások: hogy „pofátlanul öltözködik”, „túl sokat eszik”, „feleslegesen beszél”. Néha úgy parancsolgatott, mintha cseléd lenne a házban, ahol ő a főnök.
De Zsófi rájött: csak rajtad tölti ki a frusztrációját. A munkahelyén senki se hallgatott rá, oda meg igazából nem is sietett, csak időnként dolgozott. Otthon viszont felpuffoghatott, ököllel üthetett az asztalra, eljátszhatta a főnököt.
— Anyu — Zsófi kiszakadt az emlékekből. — Nézd. A lakás egy része az enyém. Törvény szerint. Emlékszel? Sándor nincs a papírokban.
— Zsófi, te nem érted. Ha eladjuk és ketten osztozunk, Sándor ezt árulásnak fogja érezni. Majdnem a lányodnak tart.
— Igen? Akkor hadd gondolkodjak. Ha eladom a részem valakinek, és annak kell majd osztozkodnia Sándorral a konyhán, az is árulás volt?
Ilona elhallgatott, lehunyta a szemét. Az ajka remegett. Félt, hogy egyedül marad.
— Olyan sok éve itt él — suttogta. — Mindent beleadtLassan sóhajtott, majd hozzátette: “De igazad volt, én meg kellett volna álljak ki magamért sokkal hamarabb.”
