A magány a házasságban. A férjem másik nőhöz ment. Történet
Boldogasszonysággal Károly mellett husz évet töltöttem. Volt minden – jó és rossz is. De nem bántam meg egyetlen napot sem, amit vele éltem.
Mindig igyekeztem jó feleség lenni, mindenben a kedvében jártam, sosem ellenkeztem.
Hogy is lehetne másképp? Hiszen a nőnek bölcsnek kell lennie. Különben hamar egyedül maradhat, ahogy annyi magányos, elvált nő legyezi körül. Megbocsátottam neki néhányszor a hűtlenséget. Egyszer mégis el akart tőlünk költözni. De én rögtön megmondtam, hogy nélküle nem tudok élni. Megijedt, és maradt.
Károly szeretett inni, de hát ki nem? Legalább dolgozott, és ha kevés is, de pénzt hozott haza. Elég volt a családnak. Én is két munkahelyen robotoltam. Így éltünk.
Amikor megszületett a lányunk, és anyasági szabadságon voltam, a férjem durvábban viselkedett. A falnak vetette, ha többet ettem, és takarékoskodásra intett. De aztán rendbe jött a helyzet, visszamentem dolgozni, és magamnak vettem mindent – nekem és a kislányomnak.
Egyszer hajnalban jött haza, nem éppen józan állapotban. Mikor megkérdeztem, hol járt, felháborodott, és felém lendítette a kezét. Hallgattam, mert a feleségnek meg kell értenie, hogy a férfi néha szükséget érez a családtól való szabadulásra.
Aztán nem csak lendített. Sötét szemüvegben jártam, hogy elrejtse a zúzódásokat, de mindenkinek azt mondtam, becsaptam az ajtót.
Ezután újra megtörtént. És még egyszer. Majd egyre gyakrabban. Az orvosok, akik a tört orromat és a zúzott bordáimAzóta megtanultam, hogy a boldogság nem másban rejlik, hanem önmagunkban, és most már tudom, hogy érdemes harcolni a saját boldogságomért.
