A friss kávé illata és a meleg péksütemények zamata belepett a konyhába, mint egy nyugodt varázslat. Tíz év Andrással. Tíz év csendes kikötő és boldogság. Zsófia örült az új reggelnek – a napfény csillánk a terítőn, a kislányuk, Lili álmos horkolása a hálószobából. Béke és harmónia.
A csengő túl élesen csendült meg. Az ajtóban Áron állt, András első házasságából született fia. Szemeiben szokatlan izgalm ég, arcát lángok ölelték.
– Apa! – lihegte, alig lépve be. – Visszajött! Anyu! Tegnap! A belvárosban bérel lakást… Azt mondja, hiányzunk neki!
A „Katalin” név nehezen és hívatlanul lebegett a levegőben, mint éjfélkor a kopogás. Az a nő. Aki tizenöt évvel ezelőtt eltűnt egy „boldog jövő” reményében egy olasz férfival, hatéves Áront pedig hátrahagyta a tanácstalan apjának és az öreg nagyszülőknek. „Örökre!” – állt az egyetlen, búcsúlevelében. Most visszatért. Üres kézzel, de nem üres reményekkel, gondolta Zsófia, és egy jéghideg súly nehezedett a szívére.
A találkozó egy elegáns étteremben egyfelvonásos színház volt. Katalin rózsaszín kódussal és nehéz, édes parfümfelhővel rohant be.
Gyöngyszemeket szórt a szenvedéseiről: „Szörnyű házasság!”, „Egy szörnyeteg volt!”, „Annyira hiányzott a kisfiam!”.
Gyűrűkkel teli ujjai időnként András kezébe kapaszkodtak. „Andris, emlékszel, mikor mi…?” Alig észrevehetően odébb húzódott, arca udvariasan maszk, de Zsófia észrevette, hogy megfeszül. Áron pedig elbűvölten nézte anyját, minden szavát, minden könnyét figyelve, ami elkeveredett a sminkelt szempilláin.
Az első manipulációs támadás éjjel érkezett. A telefon élesen szakította félbe az álmot. Katalin zokogott a vonal túloldalán, a víz zajától elnyomva:
– Andris! Segíts! A csap… elromlott! Ömlik a víz! Egyedül vagyok… Nem tudom, mit tegyek!
András csendben felkelt, felöltözött. Zsófia a sötétbe bámult, hallgatta a lépteit. Pár óra múlva tért vissza, hideg és nyirkosság árasztotta el.
– Megjavítottad? – kérdezte Zsófia halkan.
– Tömítés. Semmiség. – Letette a kabátját, leült az ágy szélére. – Ő… egy törölközőben fogadott. Azt mondja, a víz elárasztotta a ruháit. – Hangjában sem izgalom, sem zavar nem volt. Csak fáradt bosszúság. – Ismerős trükk.
Aztán jött a „sötétség”. Telefonhívás nappal, Katalin vékony, rémült hangja:
– Andris, a lépcsőházban… villog a lámpa! Mint egy horrorfilmben! Félek kimenni! Áron egyetemen van… Kenyeret sem tudok venni!
Elment. Kenyeret vett. A lámpa tényleg villogott. Kicserélte. Az ajtaja tárva-nyitva maradt. Egy áttetsző hálóköntösben állt, kecsesen támaszkodva aKatalin haragja lekopott, mint a kései ősz lombja, és amikor Áron ismét minden estéjüket családdal töltötte, Zsófia tudta, hogy a valódi családjuk végre megtalálta egymást.
