— Hagyd békén! Nem ígértem, hogy feleségül veszlek! És amúgy sem tudom, kié ez a gyerek. Talán még csak nem is az enyém! Szóval táncolj egy kicsit, én meg elmegyek! — így szólt a kiküldetésből hazatérő Viktor a döbbent Valériához. A nő csak állt, és nem hitte el sem a fülének, sem a szemének. Vajon ez ugyanaz a Viktor, aki szerelmet vallott neki és a kezén hordozta? Ugyanaz a Vityuska, aki Valikámnak hívta és mennyei mannát ígért? Most előtte egy zavart, haragos idegen férfi állt… Valéria egy hetet sírt, majd végleg elköszönt Vityustól, de a kor miatt — harmincöt éves volt már — és a közönséges külseje miatt, ami kevés esélyt hagyott a női boldogságra, úgy döntött, megtartja a gyereket…
Az időre született egy hangos kislányt, akit Máriának nevezett el. A gyermek nyugodt, gondtalan volt, és semmi gondot nem okozott anyjának. Mintha tudta volna, hogy hiába kiabál, hiába nem, úgyse ér el semmit… Valéria nem bántotta a lányát, de látszott, hogy igazi anyai szeretet nem volt benne — etette, öltöztette, vett neki játékot. De hogy megölelje, megsimogassa, sétáljon vele — ilyen nem volt. A kis Márika gyakran nyújtotta felé a karját, de Valéria mindig elhárította. Vagy dolga volt, vagy fáradt, vagy fájt a feje. Úgy tűnt, soha nem ébredt fel benne az anyai ösztön…
Amikor Márika hét éves volt, valami hihetetlen történt — Valéria találkozott egy férfival. Nemcsak hogy megismerkedett vele, de hazahozta is magához! Az egész falu ezen pletykált! Micsoda könnyűvérű nő ez a Vali! A férfi semmilyen, nem is helybeli, állandó munkája sincs, nem is tudni, hol él! Talán csaló… Micsoda történet! Valéria a helyi ABC-ben dolgozott, a férfi pedig náluk vállalta a szállítmányok pakolását. A munka kapcsán szövődött a viszonyuk, és hamarosan Valéria a frissen szerzett vőlegényét magához költöztette. A szomszédok mind elítélték — hozott haza egy idegent! A kisgyerekre is gondolhatott volna, pletykálták. Ráadásul a férfi hallgatag, szót sem lehet belőle kihúzni. Biztosan rejteget valamit. De Valéria senkire sem hallgatott. Mintha tudta volna, hogy ez az utolsó esélye a női boldogságra…
De hamarosan megváltozott a szomszédok véleménye erről az elsőre mogorva férfiról. Valéria háza, amely évek óta női kézben pusztult, javításra szorult — Csaba, így hívták a férfit, először a tornácot javította meg, majd a tetőt, a ledőlt kerítést pedig felemelte. Minden nap javított valamit, és a ház szép lassan újjászületett. Amikor látták, hogy a férfinak arany kezei vannak, sokan fordultak hozzá segítségért, de ő csak ennyit mondott:
— Ha öreg vagy vagy nagyon szegény, segítek. Ha nem, fizess pénzzel vagy élelemmel.
Néhánytól pénzt, másoktól konzervet, húst, tojást, tejet fogadott el. Valériának volt kertje, de állata nem — hogy is lett volna férfi nélkül. Ezért Márika korábban ritkán kóstolhatott tejszínt vagy tejfölt. Most viszont a hűtőben mindig volt friss tej, vaj és egyéb finomság.
Egy szóval, Csaba keze aranyból volt. Ahogy mondják: „Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát”. És Vali, aki soha nem volt szépség, úgy ragyogott mellette, mintha fényt árasztana volna — megenyhült, lágyabb lett. Máriához is kedvesebb lett. Mosolygott, és kiderült, hogy arcán gödröcskék vannak. Így hát…
Márika meg nőtt, iskolába járt. Egy alkalommal a tornácról figyelte, ahogy Csaba bácsi dolgozik, és minden munkája könnyedén ment. Aztán elment a barátnőjéhez a szomszéd házba. Este tért csak haza, eljátszadozott. Mikor kinyitotta a kaput, megdermedt… Az udvar közepén ott álltak… a hinták! A szél enyhén ringatta őket, mintha intettek volna felé, mintha hívták volna…
— Ez nekem?! Csaba bácsi! Maga csinálta nekem? Hinták?!! — Márika nem hitte a szemének.
— Neked, Márinkám, persze neked! Fogadd a munkát! — örömmel nevetett a máskülönben zárkózott Csaba bácsi.
És Márika felszállt a hinta ülésére, és oda-vissza lendült, a szél a fülében zúgott, és a lány boldogabb volt, mint akárki a világon…
Valéria korán ment dolgozni, így a főzés is Csaba bácsi vállára hárult. Ő készítette a reggelit, az ebédet. Milyen süteményeket készített, milyen rakott kását! Ő tanította meg Máriát, hogyan kell finomakat főzni és az asztalt szépen megteríteni. Milyen sok tehetség lakozott ebben a hallgatag férfiban…
Amikor tél érkezett, és rövidebbek lettek a napok, Csaba bácsi várta Máriát az iskolából. Ő cipelte a táskáját, és mesélt életéből. Elmondta, hogyan ápolta a súlyosan beteg anyját, eladta a lakását, hogy segítsen neki. És hogy a testvére becsapva kizavarta őt a családi házból.
Megtanította Máriát halászni. Nyáron, hajnalban ketten mentek a folyóhoz, és csendben ültek, várva a horgászat szerencséjére. Így tanította meg neki a türelmet. A nyár közepén Csaba bácsi vett neki egy gyerekbiciklit, és megtanította vezetni. Ha összetörte a térdét, ő kenegette zöldfűzővel.
— Csaba, a lány majd megsebesül. — mormogta Valéria.
— Nem fog. Meg kell tanulnia elesni és felállni. — válaszolta határozottan.
Egyszer karácsonyra igazi gyerekkorcsolyát kapott, fehér, csillogó „Hókuszpók”-ot. Este leültek a karácsonyi asztalhoz, amit Csaba bácsi Mária segítségével díszített fel. Várták az éjféli harangok szAkkor este, amikor a karácsonyi asztalnál ültek, a hangulat olyan meleg volt, mintha a szeretet minden súrlódást és keserűséget elolvasztott volna, és Márika, aki egyszer csak megtalálta apját egy idegen férfiban, tudta, hogy ez az érzés örökké tart.







