A legjobb férj – akit sosem találunk meg

A legjobb férj az, aki nincs

Már rég nem hitt a csodákban. Hat éve vált el, hat végtelenül hosszú év telt el azóta. A lánya tavaly költözött el Pécsre, miután férjhez ment, és ritkán hívta, a beszélgetések meg legtöbbször a “mama, minden oké”-ra futottak ki.

De senki nem kérdezte meg tőle, hogy nála minden rendben van-e. Még csak negyvenkét éves volt, egy kor, amikor a nő virágzik, újra megtanul lélegezni. De ez a virágzás kinek kelletett, ha senkivel nem oszthatja meg?

Mindent tudott – finomat főzött, olyan uborkát és paradicsomot savanyított, hogy a szomszédok nyálukba fulladtak. A erkély konzervüvegekkel volt tele, mintha magányának kiállítása lett volna. “Nem fogok elrohadni négy fal között, ilyen szép vagyok!” – viccelődött a barátnőivel. Ők meg vissza: “Ne rohadj! Keress már! Annyi pasi van körülötted!”

Valaki pedig súgta: “Menj el egy házasságközvetítőhöz. Ott, mondják, tökéletesen illőket találnak. Szépen hívják – ‘A Legjobb Férj’.”

Elgúnyolódott: “Ez nevetséges! Mintha egy boltban válogatnál – próbáld, vedd, visszaviheted!” De aztán eszébe jutott a negyvenkét éve és a falon lógó, örökkévalóságot ütő nagymama óra. És elment.

Vörös zaklós, szív alakú szemüvegben lévő nő fogadta.

“Nálunk minden komoly” – mosolygott. “Kiválasztjuk a jelölteket, egy hétre kiadjuk. Ha tetszik, megtartod, ha nem, visszahozod.”

“Mármint szó szerint ‘kiadják’?” – kuncogott.

“Igen! Nálad lakik. Rögtön látod, hogy illik-e hozzád. Időt takarítunk meg. Nincsenek nálam betörők, szigorú az ellenőrzés.”

Váratlanul lelkes lett. Ötöt választottak ki. Fizetett. Az első férfi már este érkezni fog.

Elővette a zöld ruháját – “a remény színe”, ahogy anyukája mondta. Felvette a régi parfümös dobozban őrzött fáfülbevalót. A szíve remegett, félelem és izgalom keverékétől.

Cseng! – A csengő. Belenézett a látóba. Rózsák. Hatalmas csokor. A szíve megdobogott. Kinyitotta az ajtót. A férfi olyan jóképű volt, mint a képen, öltönyben, magabiztos mosollyal. Leültek az asztalhoz, kész az étel – saláták, hús, sütemény…

Megkóstolta a salátát – összefacsarodott.
“Sós.”

A húst –
“Kemény.”

A bort –
“Mi ez a vacak?”

Aztán felállt, körbejárta a lakást, kritikusan szemlélve:
“Egyszerű a berendezés. A konyhát fel kell újítani.”

Megfogta a csokrot, nyugodtan nyújtotta oda:
“Utálom a rózsát. Viszontlátásra.”

Aznap este egy kicsit sírt. Fájdalmas volt. De hát volt még négy további.

Másnap este megjelent a második. Róla alkohol szag áradt.
“Már ünnepeltél is?” – kérdezte óvatosan.
“Ugyan már! Kapcsold már a tévét, meccs van!”

“Otthon nézheted” – válaszolta ridegen, és becsukta mögötte az ajtót.

A harmadik két nap múlva érkezett. Nem volt szépség, koszos bakancsban és kopott kabátban. Az volt a benyomása, hogy azonnal elküldi, de udvariasságból meghívta vacsorára.

Gyorsan, élvezettel evett. Minden fogást dicsért. Amikor a savanyúságot kóstolta, felkiáltott:
“Ez egy remekmű, asszony! Életemben nem ettem még ilyen finomat!”

A nagymama óra ketyegése felkeltette a figyelmét.
“Mi ez a recsegés?”
Hamar egy székre állt, csavarhúzóval a kezében. Tizenöt perc múlva az óra tökéletesen ketyegett. Ránézett, és arra gondolt: “Megvan. Az én emberem. Nem egy Adonisz, de mindent megcsinál a kezével. A harmadik jelölt – szerencseszám.”

Este fürdés után felvette a kedvenc rózsás fehérneműjét. Ő meg… már aludt. Öltözékben. Oldalasan. Horkolt, mint egy traktor télen.

Egész éjjel a horkolásával küzdött – párnával, megfordítással, néma átkokkal. Egy percet sem aludt. Reggel –
“Na, este hozom a cuccaimat?”

“Nem. Bocsi. Jó vagy… de nem.”

A negyedik mintha egy régi filmből lépett volna elő – szakáll, gitár, szabadságszerető tekintet. Rágyújtott a konyhában, a hamut a virágláda földjére csapta.
“Előre szólok: szeretem a szabadságot. Ne hívj meg százszor, ne kérdezd hol vagyok, mikor jövök. És amúgy is – szeretem a nőket.”

“Meg a nőket is, ugye?” – pontosított.

“Hát persze! Férfi vagyok, vagy mi?”

Távozása után egész este szellőztetett. A feje úgy fájt, mintha másnapos lenne. Úgy érezte, kiürült belőle az élet. Még az edényeket sem mosogatta el. Úgy aludt, mint a kő.

Reggel a nap sütött. Csend. Semmi idegen lépés, hang, test illata. Csak ő, egy csésze kávé, és a verebek az ablak előtt.
“Milyen jó egyedül lenni…”

És ekkor csörgött a telefon:
“Szabó Eszter! A ‘Legjobb Férj’ Ügynökség! Ma érkezik az ötödik jelölt. Higgye el, ez biztos, hogy az öné!”

“Töröljenek ki!” – kiáltotta a kagylóba. “Töröljenek az adatbázisból! A legjobb férj az, aki nincs!”

És olyan megkönnyebÉs ahogy kilélegzett, úgy érezte, végre megtalálta azt, amit valójában mindig is keresett – önmagát.

Rate article
News 24 Justall
A legjobb férj – akit sosem találunk meg