Kettős tánc: egy történet, ami hypertoniás rohammal kezdődött
Zita Ilonka egy kis magyar gyógyfürdőbe érkezett, remélve, hogy végre – sok évtized után – igazán pihenhet. Munka nélkül, telefonok nélkül, gondok nélkül. De a pihenés váratlan fordulattal kezdődött: a folyosón rászaladt egy fehér köpenyes, rémült arcú fiatal nő.
– Kérem, segítsen! A szomszéd szobában rosszul lett egy úr! Hívjon orvost!
– Orvos vagyok – reagált gyorsan Zita. – Vezessen.
A szobában egy sápadt férfi hevert a díványon. Zita azonnal átvette az irányítást: megmérte a vérnyomását, felismerte a hypertoniás rohamot, gyógyszert adott.
– Minden rendben – mondta, amikor berohant a helyi orvos és egy ápoló. – A vérnyomása magas, de semmi komoly. Már adtam, amire szüksége volt.
– Ön… itt dolgozik? – kérdezte meglepődve a férfi, magához térve.
– Nem, pihenni jöttem. Vagyis reméltem – mosolygott Zita.
Így ismerte meg Máté Bélát – az emeletszomszédot, elegáns, őszülő halántékú, okos tekintetű férfit, akinek mosolyában mégsem volt vidámság.
**A meghiúsult románc és egy est a lugasban**
Később Zita látta, ahogy Máté mellett vacsorázik egy feltűnő szőke nő, szűk ruhában és unott kifejezéssel. A mellette lévő asztalnál egy öregasszony suttogta:
– Biztos a pénzére pályázik, de neki már nincs egészsége. Ráadásul pletykálják, hogy a konyhafőnökkel csavarja. Na, ez fel is húzta a bácsit.
Zita füle hallatára figyelt. Ő jobban, mint bárki, tudta, mit érnek az ilyen történetek. A saját férje is egy fiatalabb nő miatt hagyta el, húsz év házasság után. A “második levegőért” – és soha többé nem nézett vissza.
Az árulás nem keserítette el, de megtanította az óvatosságra. Munka, gyerekek, csendes akaraterő és hideg fej – ez tartotta életben. És most, évek múlva, a gyerekei adták neki ezt az utalványt, hogy végre magáért élhessen egy kicsit.
Zita megszerette a park legtávolabbi lugasát. Ott hűvös és csendes volt, a falevelek pedig suttogták a történeteket. Éppen olvasott, amikor Máté belépett.
– Szabad leülnöm? Önnek itt mennyei a zug.
– Persze. Csak attól tartok, a társasága már keresheti.
– Hadd keressen – legyintett. – Jobb is, ha nem rajtam csapja le a felesleges energiát.
**A tánc, ami mindent megváltoztatott**
Beszélgetésük elhúzódott. Máté érzékeny, érdekes ember volt, jó humorral és mély tekintettel. Egészen ebédig folytatták, este pedig sétálni mentek a tóparton.
– Ön hogy áll a tánchoz, Zita Ilonka? – kérdezte hirtelen.
– Régen nagyon szerettem…
– Akkor gyerünk! A menzás nénik társaságában mi még fiatalnak is számíthatunk!
Nevetett. Nevetett, aztán táncolt. És csodálkozott, milyen könnyű lett a szíve.
Ezután naponta találkoztak. Néha csatlakozott hozzájuk az a szőke nő, Tünde. De egyértelműen unatkozott mellettük. A témák túl bonyolultak, a viccek meg “túl okosak” voltak számára.
**A féltékenység, mint a végső felvonás jele**
Egy nap Zita veszekedést hallott a szomszéd szobából. Egy női hang sikoltozott:
– Egész nap azzal a vén orvosnővel vagy! Nekem itt már sem keresnivalóm!
Zita elmosolyodott. “Vén” – ez vicces volt. Főleg egy olyan lány szájából, akinek sem eleganciája, sem esze nem volt a helyén.
Reggelre Tünde elutazott. Máté végre könnyebben lélegzett.
De Zita még mindig nem értette: miért érzi így magát? Barátságot akar? Hálás? Vagy csak azért, hogy legyen egy orvos a közelében, ha baj van?
De egyszer sem kért egészségügyi tanácsot.
**Családi nap – a lelepleződés napja**
Vasárnap Zitához érkeztek a gyerekei. A fia a feleségével, a lánya a kicsiekkel. Kint, a gyógyfürdő határánál piknikeztek. Máté távolról figyelte.
Zita meghívta, hogy csatlakozzon. Szomszédként mutatta be. Máté könnyedén beleolvadt, segített a grillezésben, nevetett, hallgatott.
Este, mikor mindenki elment, a gyógyfürdő bejáratánál találkoztak.
– Valami bántja. Minden rendben?
– Csak elmentek a gyerekeim. Ez mindig kicsit fáj.
– Csodálatos gyerekei vannak, Zita. Jó irigységgel mondom. Nekem a fiammal… másképp alakult. Az anyja meghalt, amikor tíz éves volt. Egy autóbalesetben. Én túléltem, ő nem. A nagyszüleimnél nevelkedett. Én meg próbáltam elfelejteni: először a bulizással, aztán a munkával. Nem akartam újra megházasodni. Minek? Aztán jöttek a Tündék…
– Értem.
– Amikor először láttam magát, arra gondoltam: ha a feleségem életben maradt volna, olyan lett volna, mint ön.
– Nem tudom… Én már túl régen vagyok ahhoz, hogy higgyek a férfiakban. Túl sok mindenen mentem keresztül.
– És mégis… Talán nem kell egyedül megöregednünk?
Hajnalig beszélgettek. Két megélt, bölcs lélek talált meg egymásban valamit, amit rég elveszettnek hitt.
És amikor eljött az idő, hogy elhagyják a gyógyfürdőt, együtt pakolták a bőröndöket. Mert tudták: ez már nem csak egy találkozás volt. Ez volt a kezdet. Annak, ami lehetetlennek tűnt.







