Az elhagyott szívek története
Téli estéken, az újév küszöbén, egy kisvárosi idősek otthonában, a Bükk hegység lábánál, a lakók reménykedve várták gyermekeiket. Akik már nem tudtak járni, hallgatták a mozgásképesebb társaik beszámolóját, akik az ablakokból leselkedtek, hátha meglátnak egy ismerős arcot. De a hó elásta az ösvényt a kapuig, és senki sem térde el a letisztított főútról az otthon felé. Az udvar hóval volt borítva, mintha senkit sem érdekelnének az elhagyott öregek.
Anikó Lászlónénak volt egy fia, akiről büszkén mesélt, bár némi bűntudattal a barátnőivel szemben. Az ő Miklósé sikeres építészművész volt, a menyét pedig egy nagyvállalatnál dolgozta könyvelőként, és az unokája már az egyetem végén járt. Egy tökéletes család, amiről mások csak álmodhattak. A barátnőinek viszont gyerekei vagy börtönben voltak, vagy az ital ölelte őket, néhányukról pedig évek óta semmi hír. Anikó mintha szégyellte volna a szerencséjét, de mélyen reménykedett, hogy Miklós nem felejti el őt.
Az estéket az öregek a közös szobában töltötték, és hogy ne veszítsék el az emlékeiket, mesélték egymásnak életük történetét. Ismételgették a régi történeteket, mintha a múltba kapaszkodnának, mint egy mentőövbe.
Anikó az első napokban elmesélte barátnőjének, Verának, hogy egy eldugott zempléni faluban született. Néhány éve a fia meggyőzte, hogy hagyja el a családi házat. Ígérte neki a gondoskodást, egy kényelmes szobát a lakásukban. Anikó férje, aki már elhunyt, nem akart költözni, motyogott, hogy a város nem nekik való, de végül engedett. Miklós, tudván, hogy az apja a második világháború veteránja, előnyt látott ebben. Bejelentette a városba, és hamarosan egy tágas háromszobás lakást kaptak. A meny, Zsófia, örömében könnyeket ejtett – addig egy szűk kommunális lakásban tengődtek.
De egy év múlva Anikó férje meghalt. Egyedül maradt, és a gyász annyira megtörte, hogy agyvérzést kapott. Csodával határos módon felépült, újra megtanult járni, de az ápolása terhévé vált a családnak. Zsófia egyre ingerültebb lett, csapta az ajtókat, néha még Miklóson is kitört a harag. Anikó mindent hallott, és nem bírva a veszekedéseket, maga kérte a fiát: „Vigyél az idősek otthonába, nem akarom, hogy miattam veszekedjetek.” Miklós bólintott, és hamarosan Anikó az otthonban találta magát.
Verának is megvolt a maga bánata. A fia, Laci, jóindulatú ember volt, de az élete mélyrepülésbe kezdett. Börtönben ült, de az újév előtt szabadulnia kellett volna. Vera várt rá, mint a csodára. Mesélte, hogy minden a felesége, Irén miatt történt. Ő egy élelmiszerboltban dolgozott, és hazaVera még mindig reménykedett, hogy Laci megtartja a szavát, és egyszer újra ölelésébe zária.
