– Elég volt! – ütött ökölbe szorított kézzel az asztalra Gábor, és a porcelántányérok felugrottak a csattanásra. – Tedd úgy, hogy soha többé ne lássam őt!
– Komolyan mondod? – meredt férjére lecsukott szemhéjjal Anna, hangja remegett a haragtól. – Nem számít, hogy én is itt élek, és jogom van meghívni, akit akarok?!
– Amíg itt élsz – morogta vissza.
– Ilyen egyszerű?
– Mindent elmondtam – vetette oda Gábor, és felpattanva felborította a széket. Kiviharzott a konyhából, és becsapta maga mögött az ajtót.
Anna egyedül maradt. Szíve dübörgött a halántékában. Férje szavai pofonként csattantak a fejében. “Amíg itt élsz”… Hogy merészel?
Zsófi – a legjobb barátnője gyerekkora óta. Együtt nőttek fel Pécsett, egy ernyő alatt bújtak meg a zivatar elől, átaludták egymásnál az éjszakákat, kihúzták egymást a kalamajkákból, amikre ma már csak nevetve emlékeznek. És most Gábor azt akarja, hogy törölje ki az életéből?
Miért? Csak mert Zsófi nincs férjnél? Mert nem otthon ül a gulyásleves és a felmosó között, hanem randizik, nevet, él? Mi baj azzal, ha ajándékokat fogad el a pasiktól? Az ő élete, az ő szabályai.
Anna elmesélte Gábornak minden kalandjukat. Korábban még ő is nevetett rajtuk! Most meg hirtelen betiltaná? Milyen alapon?
Bement a nappaliba, hogy tisztázza a dolgokat.
– Gábor, nem fejeztük be a vitát. Magyarázd meg, miért vagy ilyen ingerült Zsófira? Mit ártott neked?
– Nekem?! – röhögött keserűen. – Még ez hiányzott! Csak elég legyen, hogy állandóan hozod ide!
– Magyarázd meg.
– Tényleg nem érted? – ugrott fel, mintha azonnal az utcára szaladna papucsban is. – A Zsófi egy üresfejű. Pasikat cserél, mint a zoknit. Más zsebén él. És te ezt elfogadod. Barátkozol vele. Tehát helyesled.
Anna elképedve pislogott:
– Gábor, megőrültél?! Szeretlek, nekem más nem kell!
– Persze. Szeretsz, de irigyled – Zsófit is, a húgodat, Marit is!
Anna lángba borult:
– Mi közöm van Marihoz?!
– Az, hogy ő sem jöhet többet ide!
Anna elnémult. Minden világossá vált. Mari, a húga, egyszer botrányba keveredett. Több évig randizott egy férfival, családra vágyott. Kiderült, hogy a pasi házas és két gyereke van. Amikor kiderült az igazság, a családban botrány tört ki. Mindenki Mariítélte. Aztán váratlanul ajándék: a férfi elköltözött a családjával egy másik városba, és… hagyta neki a lakását. Kicsi volt, de a belvárosban.
Akkor hirtelen mindenki elhallgatott. Volt, aki meg is dicsérte: “Legalább szépen járt el.” Persze Anna elmesélte Gábornak, és látszott rajta, mennyire csodálta.
– Na, szólj már valamit! – tört ki Gábor, kizökkentve feleségét a kábulatból.
– Azt mondom: Mari felnőtt, ő dönti el, kivel él, és milyen ajándékot fogad el.
– Persze! Kapott egy lakást – és boldog. Te meg nem irigy vagy? Szemed csillogott, amikor mesélted!
– Ördögöt! Képzeld el, hogy van egy barátod, aki folyton nőket csavarog, éttermekbe hordja őket. Aztán a bátyád, aki két gyerek apja, hirtelen lakást ad az egyiknek. Neked tetszene?
– Nem érdekel. Az ő életük, nem az enyém – mondta halkan.
– Na látod! De az én házamban ezeknek a hölgyeknek többé nincs helye. Se Zsófinak, se Marinak!
Anna nem válaszolt. A fürdőszobába ment, bekapcsolta a vizet, és sírva fakadt. Kétségbeesésében, tehetetlenségében, attól, hogy szeretett embere nemcsak nem hallja – elítéli. Töredékekből, saját képzelete alapján. Nem látja benne azt a nőt, aki minden nap mellette van, támogatja, főz, hallgat, vele él. Csak mások tetteinek árnyékát látja.
Mi legyen most? Válás? Vagy csendben behódol, és elárulja azokat, akik egész életében mellette voltak? Mintha nem is lenne más lehetőség. De az a gondolat, hogy saját magát is elárulja, mindennél rémisztőbb volt.
