**Végre… vagy még csak most kezdődik**
Mikor hozzáment, Boglárka nem is sejtette, hogy jövendőbeli férje, Gábor, már rég rabja volt a káros szenvedélyének. Gyorsan találkoztak, a szerelem elragadta őket, és pár hét múlva, kissé ittas állapotban, a pálinkaszagtól tervezve, megkérte a kezét:
– Bogi, gyere, legyél a feleségem! – lihegte, a küszöbhöz támaszkodva.
– Mintha innál volna… – jegyezte meg gyorsan, inkább csodálkozva, mint haraggal. Mégis, férjhez akart menni: minden barátnője már gyűrűt viselt.
– A boldogságtól ittam – nevetett Gábor –, hiszen ma eljegyezlek!
– Rendben, de egy feltétellel: ivás csak ünnepekkor – figyeztette.
– Hát épp most van ünnepem… – tréfálkozott.
Fiatal, naiv, szerelmes – Boglárka nem tudta, hogy Gábor apja egész életében ivott. És a fiú rég átvette a családi szokást, csak édesanyja, Erzsébet, tehetetlenül legyintett:
– Te magad is ittas vagy, és a fiadat is ráveted!
– Hagyd, hadd legyen belőle igazi férfi! – vágott vissza a férje, ebédnél pohárkát tölthetve a fiúnak.
A lakodalom után egy kis egy szobás lakásba költöztek, amit Boglárka nagymamájától öltött. Eleinte még tűrhető volt: Gábor dolgozott, rendszeresen hazaért, bár gyakran alkoholszaggal. Mindig volt mentsége:
– Lacinak megszületett a kisfia, mit tegyek, ne ünnepeljünk? Zsoltnak születésnapja volt, mondtam egy pohárköszöntőt… Géza a kertjében kínált, nem lehettem udvariatlan…
Aztán megszületett a kisfiuk, Márk. De az apaság sem változtatott Gabron. Egyre ritkábban jött haza, a gyerektől messzire maradt.
– Miért nem foglalkozol a fiunkkal? – kérdezte szemrehányóan Boglárka.
– Te magad mondtad: ne lélegezzek rá pálinkaszaggal. Hát nem megyek közel – hagyta figyelmen kívül.
– Akkor hagyd abba az ivást! Meddig tart ez még? – könnyek ömlöttek az arcán.
Nyolc év telt el. Az ital Gábor életének részévé vált. Állásról állásra bukott. Boglárka vonta magára a terhet, Erzsébet segített: ruhákat vett az unokájának, anyagilag is támogatta.
– Boglárka – arany – panaszkodott Erzsébet nővérének. – De a fiú… egyre rosszabb. Fel sem ismerem.
Gábor árnyékká vált: lesoványodott, fogatlan, az élet iránt érzéketlen. Sem szerelem, sem gondoskodás – semmi sem maradt.
– Válj el tőle – tanácsolták mind: barátnők, kollégák, még a szomszárkok is.
De Boglárka sajnálta a férjét. Mint egy kóbor kutyát. Egészen addig, amíg rá nem jött, hogy Márk felnő, figyel, magába szívja a rossz mintát, és már ő sem akar otthon lenni, ahol a baj szaga leng.
Akkor így szólt anyósához:
– Erzsébet néni, nem bírom tovább. Beadom a válópert.
– Nem lehet, még kezelni? – kérlelte halkan. – Talán még nem túl késő?
– Meddig kezelte maguk az övét? – mosolyodott el keserűen Boglárka. – Azt akarom, hogy a fiam más legyen. Jobb, ha nem is látja az apját.
Erzsébet csak sóhajtott:
– Hát hova menjen… Persze, hozzánk. De hát mi lesz itt velem…
De volt még egy ok. Boglárka régóta vonzódott egy kollégájához, Ádámhoz. Nemrég érkezett a részlegükre: sportos, világos hajú, éles kék szemű, és ritka udvariassággal. VálDe amikor Ádám megfogta a kezét és azt mondta: “Nem bírom nélküled elképzelni a jövőmet”, Boglárka tudta, hogy végre megtalálta azt a szerelmet, amit érdemel.







