Egy esemény, ami mindent megváltoztatott: ahogy a sors egy tócsa hullámaival érkezett
A konyhában egy csésze tea és egy szelet szilvás torta mellett Kati és nagyanyja, Zsófia Árvádsáé, élvezték a csendes estét. A születésnap – azért az nem semmi: 75 év, a hangos családi összejövetel már elmúlt, a vendégek már elmentek, és most ketten a konyhában töltötték a legszívélyesebb pillanatokat.
– Nagyim, te mindig azt mondod, hogy a férfiak a szemükkel szeretnek… – kezdte váratlanul Kati, lehorgasztva a szemét. – Akkor mondd meg nekem: velem mi a baj?
– Veled minden rendben van, drágám – válaszolta határozottan Zsófia Árvádsáé. – Okos, gyönyörű, kedves, tisztelettudó lány vagy. Mi kell még?
– Akkor miért vagyok egyedül? Már huszonöt éves vagyok, nagyi… A barátnőimnek családjuk van, gyerekek, én meg… mintha csapdába kerültem volna.
– Még nem találkoztál az igazival, ennyi az egész – mosolygott melegen a nagymama. – Volt valakid, hogy is hívták… Dávid?
– Volt – bólintott Kati. – Aztán kiderült, hogy felesége van. Olyan csendben tűnt el, ahogy megjelent.
– Jól tetted, hogy elküldted – morgott a nagyanyja, összegyűrve egy szalvétát. – A házas emberek nem a szerelemről szólnak, hanem a mások fájdalmáról. Mindent jól csináltál. De a boldogságod még biztosan megtalál. Majd meglátod.
Másnap reggel enyhe fagy köszöntött. Kati sietett a munkába egy új világos kabátban, kerülgetve a tócsákat és a csúszós jégfoltokat. Gondolatai távol jártak, amíg egy piszkos hullám nem ömlött rá.
Végigáztatta. A világos kabát azonnal szürkésbarnára változott a fröccsenéstől. Kati mozdulatlanul állt, érezve, hogy közeledik a sírás.
– Bocsánat! – rohant felé egy elegáns kabátban öltözött férfi. – Az Istenért, nem vettelek észre. Ki is estél, ugye?
– A bocsánatkéréstől nem lesz melegebbem! – zokogott Kati. – Hogy menjek így dolgozni?
– Vigyelek el. És a tisztítóba is együtt. A kabátot kitisztítjuk, ígérem. Amúgy Tamás vagyok.
– Kati…
Segített neki átkelni az úton, kinyitotta az autó ajtaját, és elvitte előbb az irodájába, a kabátot pedig rögtön a tisztítóba. A nap repült a várakozásban, de Kati elfelejtette elké”Egy évvel később, amikor már a kis Tamáska is megtöltötte az életüket örömmel, Kati gyakran emlegette, hogy a sors néha a legváratlanabb pillanatban mosolyt hoz az ember életére.”
