Az ajtó a régi panelházban a kispesti lakótelepen szinte azonnal kinyílt – mintha a gazdasszony régóta várta volna a látogatót. A küszöbön egy apró, nyolcvan év körüli öregasszony jelent meg, élénk, fürkésző szemekkel.
— Jó napot kívánok! — köszönt udvariasan a fiatalember, halkan mosolyogva.
— Isten áldja, fiam! — bólintott az öregasszony. — Gyere csak be, ne állj a hidegben. A jólétiből jöttél, vagy honnan?
— Nem, nagymama. Én víztisztító cégnél dolgozom. Új, korszerű berendezéseket szerelünk fel. Velük a csapvíz olyan tiszta lesz, mint a forrás – épp olyan, mint régen, amikor bátran itták az emberek a folyóvizet.
— Ejha! — emelte fel a szemöldökét az öregasszony. — Akkor te víziszony vagy, aki megtisztítja a folyókat? Jó dolog ez. Gyere, mutasd meg!
A fiú óvatosan letörölte a lábát a kopott lábtörlőn, majd belépett.
— Le kell vetkőznöm? — kérdezte, miközben a kopasz linóleumra nézett a folyosón.
— Hagyd csak, majd az én lányom feltörli. Még fiatal, én meg már vén csitri vagyok. Nem bírom a takarítást.
— Ugyan, nagymama! Még frissek vagy, mint a frissen szedett saláta! Még piros is az arcod! — mondta a fiú, a megszokott hazug kedvességgel. — Hol a konyha? Mutatom a csodaszerünket.
— Ó, hízeleg, de örülök neki. Tíz éve nem láttam már tükörben magam – a lányom olyan magasra akasztotta őket, hogy a fejem tetejét sem látom. Gyere, megmutatom neked a csodák mezejét.
A konyha picike volt, de rendes. A vízforraló csillogott, az ablakpárkányon egy-két muskátli és egy csésze menta. Az öregasszony leült, a fiú pedig munkához látott: csavarozott, csavart, vizet töltött üvegekbe, mutogatta a szűrőket, és lelkesen magyarázta a „piszkos” és a „tisztított” víz közti különbséget.
— Megveszem a szűrődet — szólalt meg hirtelen az öregasszony. — De előtt megigyunk egy teát. Egyedül unom, ízetlenül. De ha valakivel iszom, akkor mézes az íze. Öt perc, nem több.
A fiú gondolkodott egy pillanatig, de bólintott. Az öregasszony fürgén forralt vizet, majd feltette a teát – illatos, fűszeres, valami különös zamattal.
— Van családod, fiam? — kérdezte, miközben a csészékbe öntötte.
— Nincs, egyedül vagyok.
— Hál’ istennek. Még korai neked a gyerek. Ízlik a tea?
— Nagyon. Hid– Hol szereztél ilyen finomat? – kérdezte a fiú, miközben az utolsó kortyot is lenyelte, és a pohár fenekén egy apró, ezüstös levél darabka tűnt fel, ami lassan oldódni kezdett a forró folyadékban.







