Amikor az idegen családdá válik: egy identitáskeresés története

Ami eredetileg idegen volt, most már a család része: egy névtelen férfi és a nő története, aki visszaadta neki önmagát

— Semmi irat? Sem útlevél, semmi név? — Kovács Éva összeráncolta a homlokát, miközben a kórtörténetet böngészte. Hangja nyugodt volt, de a szemében riadalom rejtőzött.

— Semmi. — Csóválta a fejét az idősebb ápolónő. — A városligeti padon találták rá. Az éjszaka huszonöt fokos fagy volt, testhőmérséklete már alig. A tarkóján horzsolás látszik – talán megütötte magát. De a lényeg, hogy életben maradt.

Éva a betegre nézett – egy negyvenes férfi, sápadt arcvonásokkal, őszülő szakállal. A fecskendő alatt feküdt, szabályosan lélegzett, tiszta volt. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki az utcáról került be. Rendezett kezek, vágott körmök – biztosan nem hajléktalan.

— Öt napja van itt. A rendőrség átnézte minden adatbázist – semmi egyezés. Ha nem derül ki, ki ő, egy hét múlva a szociális otthonba kerül. — A műszakvezető orvos sóhajtott.

— Beszélhetek vele? — kérdezte hirtelen Éva. Valami megfogta benne. Talán az ösztön – vagy valami más.

— Jó reggelt. Hogy érzi magát? — mosollyal lépett be a szobába.

— Köszönöm, jobban. Ma álmodtam… mintha mezõn sétálnék. Furcsa, ismeretlen növények. Megérintem a leveleket, tanulmányozom… — hangja lágy volt, nyugodt.

— Ez jó jel. — Éva megmérte a vérnyomását. — Talán hamarosan visszajön az emlékezete. Hogy hívjam?

A férfi elgondolkodott.

— Ákos… Azt hiszem, Ákos a nevem.

Pár nap múlva már az ágy szélén ült, lehajtott fejjel.

— Holnap hazamehet. És tudja, mi a rémisztő? Nem az, hogy nem emlékszem a múltamra… Hanem hogy nem tudom, hová menjek. Ki vagyok, mi a célom, hol a helyem?

Éva sokáig nézett a szürke, mély szemébe, aztán hirtelen így szólt:

— Van egy szabad szobám. Nálunk maradhat, amíg rájön.

— Kit hoztál haza?! — kiáltott fel a fia, Bence. — Anyu, hát ő senki! Még magáról sem tud semmit!

— Néha csak hinni kell. — Éva halkan válaszolt. — Érzem, hogy nem veszélyes. Ő inkább fél, mint mi.

Ákos igyekezett nem terhelni őket. Korán kelt, külön evett, elmosogatott, takarított, javított. Ott volt a házban, de csak árnyékként. Már-már kísértetként.

Aztán egy nap Bence iskolából borúsan jött haza.

— Megbuktam a dolgozaton — mormogta.

— Segíthetek? — ajánlotta Ákos. — Az algebra egy nyelv. Ha megérted, minden világos lesz.

A kételkedő kamaszban felcsillant a remény. Két óra múlva már csodálattal hallgatta Ákost:

— Te tanár vagy?

— Nem tudom… De köszönöm.

Később Éva barátnője, Zsófi, elképedve mesélte:

— Az Ákosod megmentette a vallalkozásomat! Az irodában a virágok elkezdtek elhalni – ő két nap alatt kiderítette, hogy rossz volt a locsolóvíz összetétele. Mintha beszélt volna velük!

— Talán botanikus? — csodálkozott Éva.

— Ő maga sem tudja. De úgy beszél a növényekről, mintha élő lények lennének. Nem csak gondozza őket – érzi őket.

Egy estén Bence rohant be az anyjához:

— Anyu, zongorázik! Csak odament, és elkezdte. A „Holdszonátát”. Soha nem hallottam még ilyen gyönyörűen!

— Nem emlékszem, hogy játszottam volna. — Ákos zavartan mosolygott. — Csak az ujjak emlékeztek.

Éjszakákon át járkált a szobában, nyugtalankodva.

— Olyan közel érzem. Arcok, helyek, illatok… de mintha néma film lenne. Hiányzik a hang. És a fény.

Három hónap telt el.

Egy alkalommal, mikor a piacról jöttek, egy idegen szólította meg őket:

— Balázs! Ön az! Balázs Tóth!

— Tévedés. — Éva gyorsan válaszolt. — Az ő neve Ákos.

— Nem! Balázs Tóth, docens! Botanikus. Tavaly találkoztunk a konferencián!

Ákos hallgatott. Aztán suttogta:

— Nem emlékszem… De ha igaz… És ha valami rettenetes rejlik a múlthan?

Este csörgött a telefon. Az ajtóban állt egy sovány férfi:

— Szabó Viktor. Magánnyomozó. Egy eltűnt botanikust keresek. Valaki felismerte önt, és szólt nekem.

Ákos kiment.

— Ön Balázs Tóth?

— Nem tudom. Emlékezetkiesésem van.

A nyomozó átnyújtott egy fotót. Rajta ő volt. De más. Fésült haj, szemüveg. Mellette egy fagyos tekintetű nő.

— Az ön felesége, Gabriella. Ő bérelt fel engem.

Mikor Éva és Ákos egyedül maradtak, a férfi suttogva mondta:

— Nem emlékszem rá. És nem is akarom. Ha szeretet lett volna közöttünk… elfelejthető lenne?

Később Gabriella maga jött el. Hideg, merev. Nem ölelte meg, nem csókolta. Csak leült.

— Velem jössz.

— Még nem vagyok rá kész. — Ákos határozottan nézett rá.

— Holnap indulunk. Elég ebből a bohóckodásból.

— És ki az a Varga András?

— Honnan tudod?! — hangjában először reccent meg a félelem.

— Mindent akarok tudni. A projektről. A— Mindent akarok tudni. A projektről. A árulásról. Arról, ami valóban történt.

Rate article
News 24 Justall
Amikor az idegen családdá válik: egy identitáskeresés története