Az első pillantásra senki sem sejtette volna, hogy Balázs Zoltánnal valami nincs rendben. Magas, karcsú, minden mozdulatában precíz, úgy tűnt, mintha irányítana felette az élet. Öltözéke mindig makulátlan volt: sötét köpeny, vasalt ingek, cipő, amely tükörfényesre volt fényesítve. Minden reggel ugyanúgy kezdődött: egy kis kávé a belvárosi kávézóból, ahol a pultosnő már fejből tudta a rendelését, majd egy futás a Duna partján, ahol mindig ugyanazt az öregembert látta kopott sapkában, aki lassan teljesítette a saját távját. Aztán a tervezőirodában dolgozott, ahol olyan pontosan rajzolta meg az épületek terveit, mintha magának akart volna építeni egy tökéletes erődöt, repedések és gyenge pontok nélkül. Minden tökéletes volt. Egy kivétellel.
Reggelente a mellkasát mintha egy hideg gránittömb nyomta volna. Nem fájdalom – csak egy nyomás, ami megakadályozta, hogy teljes mellből lélegezzen. Nem fizikai, hanem valami mély, mintha a levegő ólommal lenne átitatva, és benne oldódna a félelem, ok nélkül, név nélkül. A világ körülötte ugyanaz maradt: ugyanazok az utcák, ugyanazok az arcok, ugyanaz az életritmus. De ebben a hétköznapiságban valami baljós lappangott, mintha minden nap nem választásból, hanem kényszerből ismétlődne, tehetetlenségből, amiből nincs menekvés. Balázs megszokta, hogy erről nem beszél. „Csak fáradt vagyok” – mondta magának, kerülve a tükörbe nézést. Vagy esetleg: „Az időjárás”. Ez könnyebb volt, mint a valósággal szembenézni. De mi is az a valóság? Nem tudta. Vagy félt megismerni.
A munkahelyén tisztelték. Sosem késett határidővel, a terveket mindig időben leadta, hibátlanul kidolgozva. Ha egy megrendelőnek nem tetszett valami, Balázs csendesen átrajzolta, mutatva semmi ingerültséget vagy sértődöttséget. Nem vitázott. Nem ellenkezett. Csak letörölte és újrakezdte, ugyanazzal a hideg precizitással. A csend volt a pajzsa. A csend jelentette az irányítást. Már gyerekkorában megtanulta ezt a szabályt. Túl korán. Amikor a hangos szavakat apja nehéz lépései követték, és anyja szobájából halotti csend hallatszott. Amikor megtanult hang nélkül köhögni, hogy ne hívja fel magára a figyelmet. Ez a szokása – hogy eltűnjön, nyom nélkül – beleivódott, mint egy régi ház szaga. Majdnem örökre.
Egy este, amikor az esős utcákon hazafelé tartott, észrevett egy öregasszonyt a szomszéd ajtajánál. Görnyedten állt, hiába próbálta a kulccsal kinyitni a zárat. Ujjai remegtek, mintha nem az ő akaratának, hanem valami belső zűrzavarnak engedelmeskednének. Balázs felismerte – Szabó Anna, az egyedül élő nyugdíjas a földszintről. Az utóbbi hónapokban alig látták: sem az udvaron, sem a lépcsőházban. Mintha csak árnyékká vált volna, a régi falak részévé. Odalépett, csendesen felajánlotta a segítségét. A némán átnyújtotta a kulcsot, tekintete üres volt, de ebben az ürességben egy gyermeki sebezhetőség csillant meg, mint aki váratlanul érzi magát. Balázs érezte, hogy valami megrezdül benne. A nő csendje hangosabb volt bármilyen szónál.
A lakásában gyógyszerek és hervadt virágok szaga terjengett, a levegő sűrű volt, mint egy olyan szobában, ahol megállt az idő. Balázs segített neki eljutni a töredezA nő öreg székéhez, majd mikor már indulni készült, Szabó Anna halkan odvágta a padlóra merült tekintettel: – Nálatok este ég a villany?







