Először eltűntek a kesztyűk. Aztán a kulcscsomó. Majd a régi sál. Mindezre rá lehetett volna fogni a korra, a szórakozottságra, a fáradtságra. De amikor a hatodik dolog is eltűnt egy hónap alatt – a cérnás doboz, ami mindig a komódon állt –, Kovács Anna már nem bírta tovább. Lefeküdt a fotelba, mélyet sóhajtva. Ujjai remegtek, de nem a félelemtől – a haragtól, attól, hogy a kis, megszokott világa lassan széthullott, mintha valaki láthatatlan szálakat húzna ki belőle óvatosan.
„Na jó, ha már így van, akkor játszunk,” mondta hangosan, és a hangjában nem riadalom volt, hanem kihívás, éles, mint egy penge.
A lakás csendben maradt. Csak a fal mögött ketyegték az ókori falóra, makacsul mérve az időt. Kovács Anna egyedül élt már kilenc éve. A férje hirtelen távozott, a nappaliban, egy félig itta csésze tea és egy befejezetlen vicc a száján. A halála óta semmit sem változtatott: ugyanaz a kopott dívány, ugyanaz a nyikorgó szék, még a kedvenc bögréje is megmaradt – kifakult felirattal: „Legjobb Nagypapa”.
A lánya félévente egyszer látogatta meg. Hozott élelmiszert, morogva említette, hogy anya nem veszi fel a telefont, majd sietve távozott. Szavai tömörek voltak, mintha csak a dolgok, a család, a végtelen gondok közé lett volna kényszerítve. Kovács Anna nem sértődött meg. Érthető volt: a lányának saját élete volt, munka, gyerekek, hitel. Fogadta a zacskókat lisztrel és gyógyszerekkel, mosolygott, kínosan átölelte, majd kísérte az ajtóig, és sokáig állt az üres előszobában, a becsukódott ajtót bámulva, amíg a csend elviselhetetlenné vált.
De egy hónapja valami furcsa kezdődött a házban. Nem egyszerre, nem hirtelen – mintha valaki óvatosan átalakítaná a világát, mint egy szabó, aki a szövet szélét vágja. Először a szag jött – finom, mintha valahol a szobában száraz füvek lángolnának, mint a nagymamája falusi házában. Aztán a huzat. A függönyök meg-megrebbentek, még ha az ablak is zárva volt. És az árnyékok. A falon csúsztak, nem a fény mozgásával összhangban, mintha valaki láthatatlan lopódzna a szobában, de nyomot nem hagyva. A ház mintha idegen ritmusban lélegezne, nem az övében.
Kovács Anna csendben tűrte. Csak gyakrabban ült az ablaknál, összekucorodva, a kihűlt bögréjével a kezében, és nézte a havazást az üvegen keresztül. Látta, ahogy a hó borítja a régi udvart, ahol régen gyerekek játszottak, és emlékezett. Ahogy az apja megtanította biciklizni, a nyerget fogva, amíg meg nem tanult egyensúlyozni. Ahogy a kilencvenes években a férjével a potkályhánál melegedtek, amikor hetekre kikapcsolták az áramot, és nevettek, miközben kenyeret próbáltak sütni a izzó fedőn. Ahogy megvették az első tévét, és egész éjjel veszekedtek, melyik csatornát nézzék, míg végül egymás mellett el nem aludtak.
Aztán a dolgok eltűntek. Először apróságok: gomb, zsebkendő, régi bros. Aztán komolyabb dolgok: a kedvenc sál, a szemüveg, a címjegyzék. És minden alkalommal – nyomtalanul, ok nélkül. Mintha valaki láthatatlan apró darabkákra szedné szét az életét, gondosan, de kitartóan.
„Hol bujkálsz?” – kérdezte egyszer a semmibe. Hangja hangosabb volt, mint várt”És amikor egy kis mosoly csillant fel az arcán, az árnyék is mosolyogni kezdett, mintha csak egy régen elfeledett tükörkép lett volna.”







