— Anyu, ma később jövök, Lénának van a szülinapja. Elmegyünk a barátaival moziba, — Ádám gyorsan megcsókolta Mariannát az arcán, majd elsiet a fürdőszobába. Az ajtó mögül vidám dübele hallatszott — valamit dúdolt, miközben megnyitotta a csapot.
Marianna az ablaknál állt, és hallgatta, ahogy az élet újra zsong körülötte. Ádám boldog volt. Könnyed. Szabad. Olyan, mint ő soha nem volt.
Tizennyolc évesen ő is hitt az egyszerű boldogságban. Zsolt, a régi álomférfi, bátornak, jóképűnek és magabiztosnak tűnt. Szerelmesek lettek, összeházasodtak, új életet kezdtek. Néhány év múlva viszont Marianna rájött: az élete csupán hétköznapokból, csendből és magányból áll.
Zsolt egyre gyakrabban későn jött haza „a munkából”, mogorván és távolságtartóan viselkedett. Aztán jött az a gyermektápszeres üveg a táskájában. És a pelenkák. Örökre beleégett az emlékezetébe, mint a bizonyíték.
— Ez… nem az, amire gondolsz, — motyogta akkor.
— Akkor mi ez, Zsolt? Mi?! — kiáltotta, markában szorítva az üveget, mintha az lenne az utolsó kapaszkodója a valóságban.
Ezután mindennek vége volt. Nehéz volt, de túlélte. Egyedül nevelte fel Ádámot. Támogatás nélkül. Csak a anyósa maradt mellette — segített, nem hagyta cserben.
Ádám felnőtt, okos, kedves és érett lett. Büszke volt rá. De néha… néha visszajött az üresség érzése. Mint most.
Leült a fotelba, kezébe vette a telefont — és meglátta az értesítést: „Pál barátkérelmet küldött neked.” Pál… Az iskolai szerelme. Az, aki régen koszorúval várt rá az iskola kapujában. Még azt sem hitte volna, hogy emlékszik a mosolyára. De a szíve váratlanul összeszorult.
— Évi, nem hiszed el, — hívta fel a barátnőjét. — Pál, a régi 10. osztályos Pali, megtalált a Facebookon!
— Komolyan?! Az, aki bolondul érted? Zsolt akkor úgy összecsapta a fogát, ha meglátta. Fogadd el a kérést! Úgy hallom, most is jó helyen van, és nemrég vált el.
Elfogadta. És minden elkezdett forogni. Üzenetek. Viccek. Közös emlékek. Édes flört, amitől pirult az arca. Pál figyelmes, udvarias és őszinte volt. Úgy érezte, mintha újraéledne.
— Ádám, be szeretnélek mutatni valakinek, — mondta egy nap a fiának.
— Pálnak? — mosolygott. — Anyu, látom, mi történik. Örülök neked.
Ragyogott. Évek óta először. De ez nem tartott sokáig. Pál egyre ritkábban írt. Aztán ridegen. Aztán jött az az üzenet, ami szorongást okozott a torkában:
„Marianna, sajnálom. Van valaki más. Te akkor Zsoltot választottad — az fájt. Most már te is tudod, milyen érzés.”
Meredten nézte a képernyőt. Egy ötvenéves férfi… és ennyi keserűség? Mindez csak játék volt? Bosszú a régi sértésért?
— Na, ez egy nagy paraszt, — sóhajtott Évi, mikor meghallotta. — Írj neki! Méltósággal.
Együtt írtak egy üzenetet — gúnyosan, visszafogottan, erőteljesen:
„Kedves Pál! Hatalmas köszönet! Nem emlékszem, mikor nevettem, flörtöltem, éreztem magam nőnek utoljára. Visszahoztad a fiatalságomat. Mintha huszad évvel fiatalodtam volna. Remélem, a választottad is értékeli a színészi képességeidet. Sok szerencsét. Puszi (platonikusan). Marianna.”
A válasz azonnal jött — sértődés, vádaskodás és panaszkodás áradata. De Marianna már nevetett. Tényleg, először.
Egy héttel később egy szőke nő megállította a szupermarket előtt:
— Te vagy az?! A szerető?! Te tönkretetted a szerelmemet Pállal!
Marianna megállt, aztán — váratlanul magának is — elmosolyodott:
— Ó, tévedés van. Az igazi szerető Jázmin. Erdei utca 15. Ő vitte el a férjemet is, és most Pálra is rászállt. Profi.
A szőke nő megdermedt, Marianna pedig, alig tudva visszafojtani a nevetét, hazaindult.
A nap fénye simogatta az arcát. És ekkor hirtelen rájött — boldog. Férfiak nélkül. Dráma nélkül. Bizonyítékok nélkül.
Erre jött egy üzenet Ádámtól:
„Anyu, Lénával elhatároztuk, hogy megpróbálunk együtt élni. Majd meglátjuk, mi lesz.”
Marianna mosolygott. Íme, az igazi boldogság. Látni, hogy a gyereke a jó úton jár.
És ő?.. Végre ő is magát választotta.
