A vénember és hűséges őre
Zabolát falut mélyen ölelte a százados fenyők és nyírfák árnyéka, lassan kihunyt. Még nemrég itt pezgett az élet, de most a száz udvarból csupán húsz maradt, ahol az elfeledett öregek tengeték napjaikat. Valaha Zabolát virágzott: erős, fatörzsekből épült házak, időtől sötétlő zsindelytetőikkel, emlékezve a napokra, amikor a helyi mesterek híresek voltak kantárszíjaikról és szekrényeikről. De a gépek megjöttével a lóerő kihalt, és a falu hanyatlani kezdett. A környező erdő gazdagságot rejtett, de télen veszélyessé vált – éhes farkasok kóboroltak a szélén, kényszerítve a lakosokat, hogy őrző kutyákat tartsanak, akik ugatása szaggatta a csendet, figyelmeztetve a veszélyre.
Az ötvenes években a prémvágó ipar, amely évszázadokon át etette a falut, elhalt. Zabolát a szovhoz egyik tanyájává silányult. A hajdanani mesterek pásztorokként és fejőnőkként dolgoztak. Öreg Benedek Tóth egész életében disznóháztartó volt. Tíz éves korától malacokra vigyázott, majd felnőve a tenyészállomány gondozója lett, ami egész környékre híres volt. De a kilencvenes években a szovhozt kirabolták, az állatokat eladták, Benedeket meg, mint a többi öreget, nyugdíjba küldték. A fiatalok a városba húztak, a falu kiürült. Benedek fia eladta a teheneket és családjával elköltözött, magára hagyva az öreget beteg feleségével, Máriával, egy nagy házban, üres istállók körében. Az élet megállt: a konyha, a régi tévé, és a végtelen csend.
De egy tavaszi napon Zabolátba megérkezett Benedek régi barátja, Szabó Péter, és ajándékot hozott – egy apró vörös szőrgombócot. „Hetvenedik szülinapodra, Benedek! Ez egy kaukázusi juhászkutya kölyök, fajtatiszta, kiváló vérvonalú. Hűséges társad lesz, aki életét adná érted.” – mondta Péter, miközben egy érmékkel tellen függő óriás kutyáról mutatott képet. – „Neveld fel, és híres lesz a megyében kiállításokon!” Benedek magához ölelte a kölyköt, aki bizalommal simult hozzá. Az öreg dobozba készített neki ágyat, de a kutya nyüszítve kereste a meleget. Mári morogva mormogta: „Hozott egy kölyköt, most babusgassad!” Benedek talált egy régi cumisüveget, tejet töltött bele, és úgy ringatta a kicsit, mint egy csecsemőt. „Hiányzik neki az anyja.” – dörmögte, legyintve a feleség panaszára.
A kölyök gyorsan nőtt. Hercegnek nevezték el – büszke természete miatt. Csak Benedeket fogadta el, idegenek elől elbújt, és hamar félelmetes kutyává nőtt, aki fél szóból megértette gazdáját. Egy év alatt a kis gombóc hatalmas őrré vált, aki az udvart védte a tyúkoktól és libáktól, éjszakánként pedig Benedek ágyába bújt, melegítve lábait.
De baj tört Zabolátban. A falu szélén kezdtek lángra kapni az elhagyott házak. Az öregasszonyok pánikba estek, könyörögve Benedekhez és Herceghez, hogy járőrözzenek. Így az öreg éjjeliőr lett. A kutyával együtt bejárták az utcákat, és a tüzek elmúltak. De hamarosan idegenek özönlöttek a faluba – budapestiek, akik üres házakat és a réten lévő földeket vásároltak fel, ahol valaha állatok legeltek. Télre a rét helyén luxusnyaralók épültek, betonfallal körülvéve. Az új gazdák felkérték Benedeket, hogy őrizze a vagyukat.
„Egyek faluról városba menekülnek, mások városból falura.” – gondolta Benedek, miközben Herceggel körbejárta a települést. – „Mi, öregek, meg senkinek sem kellünk.” Az idő haladt, Mária egészsége romlott. Az orvok diétát és inzulint írtak fel, de Benedek észrevette, hogy titokban cukorkákat eszik, mintha sietne a vég felé. Decemberben csendben meghalt. A temetésen az öregasszonyok keseregtek, hogy Máriát lelkésAz öreg Benedek a hóban állva átölelte Herceget, és azt súgta neki: “Még egy utolsó kört megyünk, öregem, aztán pihenünk is.”
