Mai nap volt, amikor megtudtam, hogy a szomszéd lány, Csilla, gyereket vár tőlem. Mikor hazaértem, apám, László, éppen az újságot olvasta a konyhában. Szó nélkül odaléptem hozzá.
„Apa, van egy hír,” kezdtem ingerülten. „Csilla… terhes. És tőlem.”
László egy pillanatra megfagyott, majd nyugodtan felelt:
„Akkor vedd feleségül.”
„Már megint! Még fiatal vagyok, nem akarok családot. Ráadásul alig ismerjük egymást…”
„Komolyan?” Apám keserűen elmosolyodott. „Tehát a lány után futni már férfi voltál, de amikor a tetteidért kell felelni, hirtelen gyerek lettél? Persze.” Anélkül, hogy tovább magyarázkodott volna, hangosan szólított anyámra: „Mari! Gyere ide!”
Mária bejött a konyhába, kezét kötényével törölgetve:
„Mi történt?”
„A fiunk gyereket csinált a szomszéd lányának, most meg nem akar hozzá menni. Csilla. Őt terhesre tette. De ő most hirtelen elbújik a felelősség elől.”
Mária arcán semmi meglepetés nem volt. Szemei merevek lettek:
„És jól teszi. Miért hozzunk a házba egy vadidegent? Manapság az ilyen lányok ravaszak – megtalálják, ki a legjobban áll anyagilag, majd becsúsznak, aztán jöhet a „majd feleségül veszel”. Aztán kiderül, hogy mégsem tőle van. Csináltasson apasági tesztet! Egyáltalán, minek nyomjuk a nyomorult fiút? Még csak most felnőtt. Férfi, neki nehéz volt ellenállni. De nincs kötelességünk más gyerekét felnevelni.”
László mélyet sóhajtott, majd halkan mondta:
„És ha mégis az övé a gyerek?”
„És ha az? Akkor mi vagyunk a felelősek? Mondd meg neki, hogy csináltassa meg a tesztet, aztán meglátjuk.”
Mária visszafordult és kiment a konyhából. László és én maradtunk.
„Tudod, én is voltam fiatal,” kezdte apám. „Szerettem egyet, de egy másikhoz mentem feleségül. Nem szerelemből, hanem felelősségből. Mert a férfi nem csak a szenvedélyről szól, hanem a döntésekről és a következményekről is. Anyád akkor várandós volt. Nem tudtam, szerethetem-e őt, de egy dolgot biztosan tudtam: a gyerek nem hibás. Az én vérem, az én lelkiismeretem. És tudd meg, fiú, hogy mindezek ellenére soha nem bántam meg, hogy mellette maradtam.”
Három hónap telt el. A DNS-teszt egyértelmű volt: 99,9%-os valószínűséggel én vagyok Csilla gyermekének az apja.
„Na és?” Mária felvonta a szemöldökét, amikor László letette elé az iratot. „Igen, az apja. De ez nem jelenti azt, hogy Csilla ebbe a házba költözik. Ő itt nem lesz látogatóban. Ezt én mondom!”
Én csak ültem, apám szemébe sem mertem nézni. Az arcomon látszott: anyám pártját fogtam. Szorítottam a ökölbe a kezem, de szótlan maradtam.
László lassan felállt az asztaltól:
„Most, hogy ketten meghoztátok a döntéseteket, hallgassátok meg az enyémet.”
Hangja tompa volt, de acélos:
„Amíg élek, az unokám nem fog hiányt szenvedni. Megveszem a földet, felépítem a házat, és ő, az én unokám, megkap mindent, amit összegyűjtöttem. De ti ketten többé nem számíthattok rám. Nem veszek részt ebben a szégyenletes játékban. Fiú, mától számomra nem vagy a fiam. Mindenem a gyermekedé lesz. Egy forintot sem kaptok tőlem.”
Mária lángba borult:
„Megőrültél? A saját fiadat akarod megfosztani az örökségétől?!”
László nem válaszolt. Csak megfordult és kiment, figyelmen kívül hagyva a sikoltozást. Én mozdulatlanul maradtam, nem akartam elhinni, hogy apám komolyan gondolja. De tudtam: ha László ígért, akkor meg is teszi.
Ma tanultam meg, hogy egy igazi férfi nem csak a gyengeségeiről híres, hanem arról is, hogy vállalja a következményeket. Apám döntése kemény volt, de tisztességes. Én viszont még mindig gyerek vagyok a lelkemben.







