Álmomban mindig olyan furcsa képek táncoltak, mintha egy másik világ szabályai szerint zajlana minden. Csak jót akartam, amikor a munkám miatt külföldre kellett utaznom, és otthagytam anyukámnak a kocsim kulcsait. Minek vonszoljon nehéz táskákat a boltból, ha a garázsban áll egy szép, karbantartott japán autó? De amitől a legjobban féltem, az bekövetkezett. Odaadta a kulcsokat az öcsémnek, Pétinek. És ő… összetörte. Nem halálosan, de a javítás ára kb. annyi lesz, mint egy kis ház tetejének felújítása. A biztosítás meg alig fedez bármit.
Logisztikusként dolgozom, gyakran utazom vidékre, néha még Ausztriába is. Rövid távokra mindig a saját autómmal járok: gyorsabb, kényelmesebb, biztonságosabb. Tizenegy éve vezetek, és soha nem volt balesetem. Persze, volt, hogy belém jöttek a figyelmetlen sofőrök, de én mindig óvatos voltam. Sosem vettem drága kocsikat, spóroltam, de tavaly úgy döntöttem, megérdemlek egy újat. Nem valami balesetes, átfestett vacakot, hanem egy friss Suzukit.
Hitelt vettem fel, beleadtam minden megtakarításomat, és megvettem. Újszag, tökéletes fékek, panorámatető. Álmaim kocsija volt. De alig használtam, mert egyre több lett a munkám. Anyukám viszont, akinek van jogsija, gyakran kérte: *”Nem vezetném néha a boltba, vagy az orvoshoz?”* Nem tiltottam. Mindig precízen vezet, ráadásul a családom.
Egyetlen feltételt szabtam: *Pétinek semmi esetre se adjátok oda a kulcsot.* Az öcsém az a fajta sofőr, akitől a legbátrabb autós is kihúl. Versenyzőként vezet: előzget, gyorsul, nem tartja a távolságot. Már elvették a jogsiját kétszer, az utolsó két kocsiját szétroncsolta. Imádom, de odaadni neki egy autót olyan, mintha egy gyerek kezébe nyomnál egy gyújtógránátot. Anyukám bólogatott, esküdözött: *”Persze, persze, közelébe se engedem!”*
Hónapok teltek el. Hazajövök – és megtudom, hogy a kocsi tönkrement. Péti elvitte, anyu engedélyével. Lángolt a dühöm. Először is, tudta, mit gondolok erről. Másodszor, azért tört össze, mert a nyári gumit sem cserélte le télire. Én előtte még rá is szóltam anyukámra, de elfelejtette. Péti meg gondolkodás nélkül beült és elhajtott. A jeges úton, egy kanyarban elvesztette az irányítást, és beletolatott egy villanyoszlopba.
Amikor megláttam a horpadást, a betört lámpát és az elcsavarodott motorháztetőt, mintha megfagyott volna a levegő a tüdőmben. Új autó. A hitel még nincs kifizetve. Alig egy hónapja használtam, most meg itt áll a ház előtt – se élő, se halott.
Elvesztettem a türelmem. Felkaptam a hangom. Igen, hangosan, élesen… de jogom volt hozzá? Könyörögtem, figyelmeztettem, és íme az eredmény.
*”Ez csak egy autó”* – mondta anyu, elfordulva. *”Ne aggódj annyit. Megjavítják. A lényeg, hogy senki sem sérült meg. És ha még egyszer így felém emeled a hangod, akkor nem beszélek veled.”*
Péti persze a szokásos módon: ökölbe szorította a kezét, megígérte, hogy kifizeti a javítDe a szavai üresek maradtak, hiszen a zsebe üresebb volt, mint a feledékeny szíve.
