Már amikor létrehoztak a vizsgálatokat, Zsuzsánnának összeszorult ászönye a kesérvéstől. Bennöle nött egy kis ember – talán egy kislány, világos hajú, csintalan mosollyal. De a félelem és a kétségbeesés elfojtották ezeket a gondolatokat. Beszállt egy zsúfolt autóbuszba, hogy eljusson a konzultációra. A megállóban, amikor kiszállt, majdnem elesett a tömegben. Hirtelen valami lecsúszott a válláról. Felkiáltott: a táskája pántját elvágták. A tolvajok mindent elloptak – a pénzt, az iratokat, a vizsgálati eredményeket.
A könnyek fullasztották, de nem tehetett semmit. Zsuzsánna hazament. Egy részt újra kellett csinálni, más részt pedig helyreállítani. Másodszor, amikor kiszállt a buszból, megbotlott és erősen megrúgta a lábát. A fájdalom átjárta a testét, és a lelkében felkúszott a babonás félelem: „Ha harmadszor is elmegyek, talán meg se érek.” És akkor elhatározta: a gyermek megtartja. A félelem elszállt, és könnyebb lett a szíve.
A terhesség nyugodtan telt. Az ultrahang megerősítette – lány. Zsuzsánna már elképzelte, hogy a nevét Piroska lesz. De a második ultrahangon az orvosok megdöbbentették: a magzatnál Down-szindrómára gyanakodtak.
– Meg kell csinálni az amnioncentézist, a magzatvizet kell vizsgálni – mondta az orvos, miközben kiírta az irányítást. – De figyelmeztetlek: kockázatos eljárás, vetélést vagy fertőzést okozhat.
Zsuzsánna, nehéz szívvel, beleegyezett.
Az eljárás napján Zsuzsánna és Mihály a konzultációra ment. Ő a folyosón maradt, idegesen babrálva a kulcsokat. Zsuzsánna, remegő lábakkal, belépett a rendelőbe. Az orvos csatlakoztatta a készüléket, hogy hallgassa a magzat szívverését. Olyan gyorsan vert, mintha bármelyik pillanatban szétpattanna.
– Várjunk – döntött az orvosnő. – Adunk magnéziumot, hogy megnyugodjon.
Zsuzsánna visszament a folyosóra. Összeszorított kézzel ült, míg Mihály próbálta felvidítani. Fél óra múlva újra behívták. A szívverés visszazökkent a normálisba, de most a gyermek háttal fordult – ebben a helyzetben nem lehetett elvégezni a vizsgálatot.
– Várjunk még – sóhajtott az orvos. – Talán visszafordul.
A harmadik próbálkozásnál minden tökéletes volt: a magzat elfordult, a szív tisztán vert. Zsuzsánna hasát jódos oldattal kezelték. Az izzadság pergett róla, a rendelő ablakát tárva-nytva hagyták, hogy szellőzzön egy kicsit. A nővér fogta a műszeres tálcát, és ebben a pillanatban berepült egy galamb. A madár, rémületében, ide-oda csapongott, nekicsapódott a falaknak, embereknek. A nővér felkiáltott, a tálca kiesett a kezéből, a műszerek zörögve szétszóródtak a padlón.
Zsuzsánna újra a folyosóra került. Mihály, meghallva a zajt, felugrott:
– Mi van ott?
– Egy galamb berepült és felforgatott mindent – válaszolta, miközben belül minden elhidegült benne.
– Zsuzsa, ez egy jel – suttogta Mihály. – Menjünk haza.
Elmentek, nem hátrafordulva.
Időre megszületett a kislány. Piroska lett a neve – fehér bőrű, csintalan, ragyogó szemekkel. Tíz éves volt, amikor Zsuzsánna, a mosolya láttán, visszagondolt arra a napra a rendelőben. A galamb, akár egy angyal, belerepült az életükbe, hogy megállítsa a hibát. Piroska egészséges volt, és minden nevetése emlékeztette Zsuzsánnát: a sors választott helyettük.
De a szívében továbbra is ott lappangott a félelem árnyéka. Mi lett volna, ha nem hallgatott a jelekre? Ha a galamb nem repül be? Szorosabban ölelte meg Piroskát, érezve, hogy a lány iránti szeretet elnyom minden kétséget. Az élet nem lett könnyebb, a pénz továbbra is elillant, de Piroska – az ő kis csodájuk – megérte minden próbatételt.
