A Vörös Hajnal
Tünde térdelt a kertben, kitépkedve a gyomokat a zöldségágyak között, amikor meghallotta a hangot a kiskapunál. Megtörölte a homlokát, kiegyenesedett, és kiment az udvarra. Ott, a kapunál, egy ismeretlen negyvenes nő áll-dogált.
— Tünde, jó napot. Beszélnem kell veled — kezdte magabiztosan.
— Jó napot… Gyertek be, ha már eljöttetek — válaszolta ridegen Tünde, és beengedte az udvarra.
A konyhában, amíg a víz forrt a teához, Tünde titokban vizsgálgatta a vendéget. Fáradt arca volt, a nap miatt összeszegett szemmel. Bármit is akart, könnyed beszélgetésre itt nem kerülhet sor.
— Nekem Irén a nevem. Nem ismerjük egymást, de mégis sokat tudok rólad. Nem fogok kerülgetni… A halott férjednek van egy fia. A kisfiú három éves. Misi a neve.
Tünde megfagyott, néma csöndben meredt az asszonyra. Túl idősnek tűnt ahhoz, hogy egy gyermek anyja legyen.
— Nem az enyém — értette meg Tünde a tekintetét. — A szomszédasszonyom, Katié. A te Gyurid hozzá járt… És így alakult. A kisfiú vörös, szeplős — pont olyan, mint a férjed volt. Még vizsgálat se kell. Csak hát… Kati meghalt. Tüdőgyulladást kapott, nem élt túl. A kisfiú most árva.
Tünde hallgatott, szorongatva a teáscsészét.
— Katinkának nem volt családja, senkije. Bolti eladó volt, albérletben élt. Ha senki nem fogadja örökbe, árvaházba kerül. De te vagy Gyuri felesége, neked két kislányod van. Vér szerint nem idegen. A lányoknak testvére.
— És én mit tegyek? Nekem is vannak gyerekeim! Azt akarod, hogy idegen gyereket vigyek magamhoz? Ráadásul ilyen után? — Tünde hangja remegett. — Próbáld meg te felnevelni, ha ilyen jószívű vagy.
— Az én dolgom volt elmondani. A tied eldönteni. A kisfiú kedves, nyájas… Kórházban van most. Papírokat intéznek. Az idő telik… — ezzel felállt Irén, és távozott.
Tünde a konyhában maradt. A tea kihűlt, de a fejében felbukkantak a múlt esztendők.
Gyurival az egyetem után ismerkedett össze. Vörös hajú, vidám, versekkel és buta viccekkel. Egy év után összeházasodtak, a nagymama hagyta rájuk a házat. Megszületett Zsófi, aztán Berkecs. Mindig kevés volt a pénz, de kitartottak. Aztán Gyuri kezdett inni. Napokra eltűnt, hazudott, elveszítette a munkáját. Tünde tönkrement a munkában, a váláson gondolkozott. Aztán meghalt — részegen elgázolta egy autó.
Mindenki sírt. Még Berkecs is, aki akkor még kicsi volt. Most kiderült, hogy Gyurinak volt egy fia is…
Ekkor berontott Zsófi.
— Anya, miért vagy olyan szomorú? Moziba mennénk, de éhes vagyok…
Tünde néma csöndben tálalt előtte főtt krumplit és virslit.
— Tudod, hogy van egy öcséd?
— Micsoda? Milyen öcs? — Zsófi megállt.
— Apánknak fia. Három éves. Az anyja meghalt. Árvaházba akarják adni. Ennyi.
— Te ismered? Az anyját?
— Nem. Azt mondják, Kati volt, nem innen való. Bolti eladó. Ennyi.
Másnap Zsófi odalépett Tündéhez a konyhában.
— Anya, elmentünk Berkecsel a kórházba. Láttuk Misit. Olyan… olyan, mint mi, anya. Pufi arcú, vörös. Az ágyban állt, és felénk nyújtotta a karját. Adtunk neki almát, narancsot. Sírt, anyukáját kereste…
— Mi jutott eszetekbe?! — tört ki Tünde. — Egyedül gürcölök, ti tanultok, alig van pénz, és még egy gyereket vigyek magamhoz? Hogy képzeled ez— Elmentem a kórházba, és amikor a kis Misi felém nyújtotta a karját, tudtam, hogy hazahozom.







