Tört remények: a szerelem ára
Éveken át Eszter és Tamás vágyott gyermekre, de a sors kegyetlen volt – a terhesség elmaradt. Az örökbefogadás önmagától jött, mint az egyetlen kiút. Az út nehéz volt: végtelen papírmunka, ellenőrzések, várakozás. Eszter még mindig emlékezett az első látogatásukra a gyermekotthonba a szomszédos városban. A gyerekek szemei, reménnyel és félelemmel telve, mintha könyörögtek volna, hogy vigyék el őket onnan. Közöttük volt Zsófi – egy tizenkét éves kislány sötét copfokkal és mélykék szemekkel, aki olyan hasonlított Eszter elhunyt nővérére. A nő szíve összeszorult. Tamás fiúra vágyott, de Zsófi azonnal megbabonázta mindkettőjüket. Örült minden látogatásuknak, úgy kapaszkodott beléjük, mintha a saját családja lenne.
Amikor az otthonigazgató elárulta, hogy Zsófit már ötször fogadták örökbe, és mindannyiszor visszahozták, Eszter alig tudta visszafojtani a könnyeit. „Örök gyermekotthonos” – így hívták a kislányt. A visszautasítások indokai homályosak voltak, de Eszter nem ment bele a részletekbe. A jószívű nő nem bírta elviselni a gondolatot, hogy egy gyerek ilyen sokszor el lett árulva azok által, akiket szeretett. Tamással együtt elhatározták: Zsófi az ő lányuk lesz, és senki többé nem hagyhatja el.
Míg a papírokra vártak, egyre gyakrabban vitték haza Zsófit. A háromszobás lakásban külön szobát készítettek neki – egy álom minden gyermekotthonban élő számára, ahol soha nem volt saját tér. Zsófi örült, Eszter és Tamás pedig szeretettel és figyelemmel övezte, próbálva begyógyítani a sebeit. Aztán megtörtént a csoda: Eszter megtudta, hogy várandós. Olyan volt, mint egy áldás – gyakran megesik azokkal, akik örökbe fogadnak. A házaspár ujjongott, de az örökbefogadást mégsem mondták le. Zsófi már a családjuk része volt.
A gyámhivatal végül engedélyt adott, és Zsófi örökre elhagyta a gyermekotthont – legalábbis ők így gondolták. A pszichológus azt tanácsolta, hogy mondják el a kislánynak a kisbaba közelgő érkezését, hogy felkészülhessen. Eszter és Tamás nekiláttak a beszélgetésnek. Elmagyarázták, hogy hamarosan kis testvére lesz, hogy ugyanúgy szeretni fogják, hogy örökre az ő lányuk marad. De amikor szóba került, hogy a szobát meg kell majd osztania a babával, Zsófi arckifejezése megváltozott. A tekintete egy pillanatig hideg, majdnem ellenséges lett. Csendben felállt és elment, mielőtt végighallgatta volna.
Attól a naptól kezdve Zsófi furcsán viselkedett. Ahogy hazaértek a szülei, ölelésbe borította őket, olyan szorosan kapaszkodva, mintha attól félt volna, hogy eltűnnek. Néha hátulról ölelte meg Esztert, és olyan erővel szorította a nyakát, hogy a nő alig tudott lélegezni. „Szeretlek, anya” – suttogta Zsófi, de a szeme üveges volt, a fogai pedig összecsikorodtak feszültségében. Eszter gyengédséggel válaszolt, de Tamás egyre aggódott. A pszichológus, akit felkerestek, több ülést tartott Zsófival, és megnyugtatta őket, hogy a kislány csak fél attól, hogy elveszíti a figyelmüket a kisbabáért. „Semmi baj, adjatok neki több időt” – mondta.
A pokol akkor kezdődött, amikor megszületett Lili. A koraszülött baba gyakran sírt, és folyamatos gondozást igényelt. Hogy Zsófit ne zavarják, a kiságyat a szülők hálószobájába tették. Eszter két lánya között osztozott, és teljesen kimerült. Tamás segített: iskolába vitte Zsófit, mesélt neki esténként. Eleinte minden normálisnak tűnt. Aztán Eszter észrevette: ha Lilivel egyedül hagyta Zsófit, a baba hisztérikus sírásba kezdett. Eszter mindent ott hagyott, és berohant a szobába, ahol Zsófit találta, amint „gondosan” foglalkozik a húgával. De egyszer akkor lépett be, amikor Zsófi a kicsi orrát szorította, az arcát megmarkolva. Amikor meglátta EsztAz ablakból néző Eszter szeme előtt Zsófi tekintete lassan elmosódott a havas ködben, mintha maga a sors törölte volna ki utolsó reményeiket.
