Antal arra ébredt, hogy a konyhában sercegett a serpenyő, a vízforraló bugyborékolt, és a levegőbe sült krumpli illata áradt. Az apja, Péter, mint mindig, a hajnali csendben horgászatra készült. A vén motorkerékpár nyikorgott és nyögött az udvaron, míg Péter sietve csomagolta a szendvicseket, a termoszát, és ellenőrizte a horgászfelszerelését. Próbált csendben maradni, de így is felébresztette a feleségét. Mariska már előző este is rosszul érezte magát, de azt gondolta, majd pihenés segít. Péter pedig, aki boldogan várta a reggelt a tóparton, nem sejtette, hogy a nap nem pihenést, hanem igazi megpróbáltatást hoz mindenkinek.
Amikor a motor elhúzott, Mariska próbált visszaaludni, de hirtelen rosszabb lett. Hátba csapott a fájdalom, és szédülni kezdett. Felkiáltott:
— Antoskám! Hívj nekem mentőt, fiam!
Antal, még álmosan, kirohant a szobájából, meglátta sápadt anyját, és azonnal a telefonhoz ugrott. De a mentő nem jött. Itatta anyját vízzel, takaróba burkolta, miközben egyre erősebb lett benne a tehetetlenség érzése. Aztán, nem tudván, mit tegyen, átölelte, szorosan magához ölelte, és… hirtelen érezte, ahogy anyja gyengesége átáramlik belé. Néhány perc múlva Mariska kiegyenesedett, ajkai újra színükbe léptek:
— Fiam, mintha elvágták volna… mintha soha nem is fájt volna.
Antal hátrált, nehéz lélegzettel. A fejében verte az a gondolat – megint ez. Megint magára vette valaki más fájdalmát. Ez a furcsa képessége gyerekkora óta megnyilvánult benne. Úgy érezte, mintha valami öreg és bölcs lélek lakozna benne, aki engedi, hogy gyógyítson, de saját erejéért cserébe.
Közben Péter bajba került. Az erdei kanyarban a motorja lefulladt, és csak szerencsére nem csapta el egy gyorsan érkező terepjáró. A sofőr, egy drága kabátban lévő férfi, kiszaladt, ijedten legyezgette a levegőt:
— Sértetlen vagy? Testvér, bocsáss meg! Ne hívj senkit, tessék, fogadd el ezt a pénzt – vegyél magadnak egy új kocsit!
Két kövér pénzcsomagot nyomott Péter markába, majd visszaugrott a terepjáróba, és elhúzott. A vén motort vontatva kellett hazahúznia. Alkonyatkor ért haza, mikor az autó a ház elé ért. Mariska kiszaladt a tornácra, szeme könnyes volt:
— Péter, hol voltál? Majdnem meghaltam itt, és te…! Hát a halad?
Péter sápadt volt, megrázva az eseményektől, szorongatta a pénzt:
— Ez nekem… az életemért jár, Mariskám. Ma mindennek vége lehetett volna…
Hamarosan egy használt, de még erős autó jelent meg az udvaron. Péter úgy ragyogott, mint egy gyerek:
— Na látod, most már van mivel járni egészen öregségig!
Antal pedig hevert. Anyja morogva mondta:
— Senkire sem lehet számítani, egyik örökké halat hoz, a másik meg fetreng és a falat bámulja! Már férjhez kellett volna menned, de te csak úgy csavarogsz!
De hamarosan Antal is felocsúdott. Megbízták, hogy fejezze be egy új konyha bútortervezését. Ott találkozott Valentinával. Csak állt, és figyelte, ahogy dolgozik. Nem szólt egy szót sem, de tekintetében meleg együttérzés volt.
Másnap újra odament – állítólag hiányzott néhány alkatrész. Felrakta a fogantyúkat, Valentina pedig felajánlotta a teát. Piskóták, csend, mosolyok. Aztán hirtelen Antal megszólalt:
— Mi lenne, ha együtt sétálnánk egyet? Elmennénk moziba. Bemutatnálak a szüleimnek, én meg a tiéidnek. Aztán… talán még esküvő is lehetne?
Valentina gondolkodás nélkül válaszolt:
— Elmennék.
Így kezdődött történetük. A szülők boldogok voltak, Valentina mindenkinek megtetszett. Antalt művezetővé tették, a munka jól haladt, és hamarosan kiderült – gyermeket várnak.
Néha eszébe jutott a nagymama szava:
— Vannak olyan emberek, akiknek nincs erőNéha elgondolkozott azon, hogy vajon a gyereke is megörökli-e ezt a titkos ajándékot, de aztán csak annyit motyogott maga elé: “Majd, ha eljön az ideje, megérti.”
