Fűt lenyírta – megtalálta a szerelmet: ahogy Béla rálelt, amit egész életében keresett
Béla hajnalban ébredt. A nap még csak megérintette a fák koronáját, mikor anyja, Ignáczné szigorúan figyelmeztette még előző este:
– Holnap, fiam, korán legyél a kaszált területen. A takarmányt el kell készíteni a teheneknek. A tél nem vár sokáig.
– Anyu, megoldom egyedül is. Nem hívom meg Jánost, neki is van még szénája – válaszolta Béla, és aludni ment, nem sejtve, hogy egyetlen méhecske csípése felforgatja majd az életét.
Béla régóta különös embernek számított a faluban. Nem épp furcsának, de nem is olyannak, mint mindenki. Csendes, okos, udvarias. Felesleges szót nem pazarolt, tekintete szerény volt, és mindig volt nála egy könyv. A helyi autóparkban dolgozott szerelőként – kiváló szakember. A főnökök bíztak benne, tisztelték. De a szíve – üres volt, szabad, mintha valami különlegesre várt volna.
A helyi asszonyok legyintettek: „Hozzá nem lehet férkőzni!” A fiatalok „intelligensnek” hívták. Bátyja, János, a vidám tréfamester, csak nevetett:
– Tesó, egyedül fogsz megrohadni! Már az öreg Lencse is megházasztana – neki egyébként nyolcvan közelében jár!
– Menj a te Marikádhoz – vágta vissza Béla, kissé gúnyosan.
De belül nem volt nevetnivaló. Valami szorongás gyötörte. Magányos volt. És félts. Ismerkedni? Ó, dehogy…
Azon a forrás júliusi napon már majdnem befejezte a kaszálást, csak a távoli sarok maradt hátra. Elfáradt, leült, elvette a vizeskancsót. Ekkor – egy hang.
– Jaj, anyám! Á, de fáj…
Megfordult. Egy lány állt ott – fiatal, csinos. Farmerban és egy nyomtatásos pólóban. A karján fogta a csípés helyét, és fájdalmasan összehúzta a szemét. Béla felugrott, odarohant, elfelejtve minden bizonytalanságát.
– Mi történt?
– Egy méh. Megcsípett… – sírt vissza majdnem a lány. – Mit tegyek?
– Nyugi, nyugi. Mindjárt megoldjuk. A lényeg, hogy kihúzzuk a fullánkot. Ne féljen.
Óvatosan és gyorsan kihúzta a fullánkot. A lány felkapta a fejét, majd elképedve bámult rá:
– Már… már kihúzta? Komolyan?
– Már megvan – bólintott nyugodtan. – Észre sem vette. Hogy hívják?
– Kati. Önt?
– Béla.
– Köszönöm, Béla. Megmentett. Ön itt lakik?
– Itt. Éppen a télre kaszálunk. Ön ki?
– Nagynénémhez látogattam el. Ő az önök köruljáró főnöke a kórházban. Én pedig… most már a helyi iskolában tanítok. A városból jöttem. Az alsó osztályokat veszem át. Új életet akartam.
Ő csak bólintott. És nem szólt többet. A lány pedig elsétált, anélkül, hogy hallotta volna, milyen erősen összeszorult a szíve.
Kati azok közé a nők közé tartozott, akik áttörtek egy áruláson. Elhagyta a várost, otthagyta a karrierjét – csak azért, hogy ne lássa a volt szerelmét és ne sírjon ugyanabban a lakásban, ahol a legjobb barátnőjével fogta őket. Nyugalmat keresett. És talált – Béla szemében.
Béla úgy ment haza, mintha szárnyak nőttek volna a vállára. Vacsora közben hallgatott. AAztán, ahogy a gitár hangjai széthullottak a csöndes estében, Béla egyszer csak megszólalt: “Kati, te vagy az, akit mindig is vártam.”







