A kis faluban, Tiszabőben, friss kenyér illata töltötte be a levegőt, amit Mária néni sütött a régi kemencében. Hirtelen kopogtattak az ajtón, és a konyha békés csendje foszlott szét, mint a füst. Mária megtörölte kezít kötényére, majd sietve kinyitotta.
– Anyu, ismerülj meg, ez Zsófi, a menyasszonyom – állt a küszöbön a fia, Tamás, mosollyal az arcán.
Mária ránézett a lányra és megdermedt, mintha villám csapott volna belé. Zsófi magas volt, majdnem két méter, rövid szoknyában, magas sarkú cipőben, feltűnő sminkkel és egy óriási táskával a kezében.
– Jó napot – nyögte ki Mária, próbálva leplezni a meglepetést. – János, gyere ide! – kiáltotta a férjére. – Tomi hozta a jövendőbeli menyasszonyt, ismerd meg!
János, papucsot húzva, kijött a konyhába kinyúlt pólóban. Amikor meglátta Zsófit, száját tátva megállt, mintha szellemet látna.
– Üdvözlöm – motyogta, majd hirtelen észbe kapva visszabújt a szobába átöltözni.
Mária szemében szemrehányás volt, ahogy nézte. Amikor a fia két nappal ezelőtt közölte, hogy nem egyedül jön, örült. Tamásnak már harminc felett van, ideje lenne családot alapítania. Egy szerény lányt képzelt el, talán copffal, egyszerű ruhában. De Zsófi? Erre nem számított. Tűsarkú cipők, rikító köröm, táska, amiből valami tollak kandikáltak. Mindennek ez a lány a megtestesülése volt, amitől Mária rémült.
– Jöjjön be, Zsófi – mondta, erőltetett mosollyal. – János, vedd már a táskáját, mit ácsorogsz?!
János, már tiszta ingben, megfogta Zsófi holmiját és bekísérte a vendéget. Mária kihasználva a pillanatot, odasúgta a fiának:
– Tomi, kit hoztál magaddal? Mi ez a viselkedés?
– Anyu, ne kezdd – nevetett Tamás. – Csak kívül ilyen. Belül aranyat ér, majd meglátod.
Mária szkeptikusan félrenézett, és keresztet vetve motyogta:
– Jaj, isten ments, hát ezt nekem!
A házban nyüzsgés kezdődött. A férfiak valamin összebeszéltek az asztalnál, Zsófi pedig Mária és János szobájában rendezgette a holmiját. Mária elképedve nézte, ahogy a táska mélyéről tollas kalapok, fürdőruhák és mindenféle csillogó cucc kerül elő.
– Ez meg mi? – emelte fel két ujjával valami fonalaszerűt.
– Az alsóneműm – válaszolta nyugodtan Zsófi. – Kéri? Adok belőle, van még.
– Köszönöm, nem – mormogta Mária, arca pirulva. – Egyáltalán, miért pakolsz az én szobámban?
– Tomiéknél nincs hely, János bácsi meg azt mondta, hogy nem bánja – mosolyal felelt Zsófi.
– János bácsi, ugye? – sziszegte Mária, a férjére vetett szemmel. – Na, persze.
Megragadta János karját és kivitte az udvarra.
– Elment az eszed? A mi szobánkat adod oda? A kanapén fogsz aludni, te vendégszerető! – forrt belé a haragmAbban a pillanatban a pajta felől a tehén bőgése hallatszott.
