A sógornőm még rejtegetni sem képes, hogy utál engem. Telefonon hívott, és azzal vádolt, hogy én próbálom tönkretenni a házasságát Miklóssal.
Én, Tóthné Katalin, egy hatvanéves hétköznapi nő vagyok, egyetlen fiú anyja. Az egész életemet néki szenteltem, egyedül neveltem, mióta a férjem elhagyott minket, amikor Miki még csak két éves volt. Ápolónőként dolgoztam a körzeti orvosnál, éjszakáztam, hogy a fiamnak mindene meglegyen – tiszta ing, füzetek az iskolába, meleg vacsora.
A fiam jó ember lett, kedves, tisztelettudó. Büszke vagyok rá. De most úgy érzem, ezt mind elpazarolta egy olyan nőért, aki nemcsak hogy nem tisztel engem, de még csak nem is próbálja leplezni a gyűlöletét. A felesége – Dorina.
Első pillantásra túlzónak tűnt. Túl hangos, túl öntelt, túl rideg. Mikor Miklós először mutatta be, valami rossz érzés fogott el – a tekintetében, a viselkedésében. Hatalmas sötét szemei kihívóan meredtek rám, az arca pedig semmi udvariasságot nem árult el. De akkor azt mondtam magamnak: ez csak az előítélet. Miki szerelmes, így meg kell próbálnom elfogadni őt.
Elmentünk egy kávézóba, hogy közelebbről megismerjem. Már akkor tudtam – vele nehéz lesz. Szégyenlősködés nélkül leteremtette a pincért, követelte, hogy cseréljék le a desszertet, mert az “nem volt elég fotogén”, ahogy mondta. Úgy beszélt, mintha mindenki alája tartozna. Az öltözéke pedig… egy miniruha, amiből minden kilátszott, és egy kivágás, ami majdnem a derekáig ért. És ez egy leendő anyósnak! Alig bírtam visszafogni magam, hogy ne kérjem Mikit, hogy menjünk ki egy pillanatra.
Próbáltam megmagyarázni magamban: idegesség, izgalom. De nem. Az évek múlásával csak rosszabb lett. Az esküvő után Miki egyre ritkábban hívott. Próbáltam nem erőltetni magam, de hiányzott. Egy hónap után nem bírtam tovább – én hívtam. A telefonban hidegség fogadott. Máskor, amikor ő hívott, tisztán hallottam Dorina hangját a háttérből: „Tedd le, eleget beszéltél már vele.” Nem suttogta, hanem hangosan, szándékosan mondta.
Nem akartam jelenetet rendezni, de egyszer megkérdeztem Mikit – mi folyik itt? Sóhajtott, és elmesélte. Kiderült, Dorinának nehéz múltja van. Fiatalon volt egy szerelme, terhesség, árulás… Elvesztette a gyermekét. Utána pszichológushoz járt, kezeléseken vett részt. Azt mondja, most már rendben van, csak kicsit gyanakvó. De én érzem – ez nem gyanakvás. Ez ellenségeskedés. Nyílt, gonosz.
Pár nappal később Dorina maga hívott fel. Üvöltött. Mindennel megvádolt. Azt mondta, direkt a fiát ellene hangolom, hogy tönkre akarom tenni a családjukat, hogy beleszólok az életükbe. Sokkot kaptam. Én?! Én, aki az egész életemet a fiámnak szenteltem, egyedül neveltem, most én lettem a szörny?
Miki, mint mindig, nem állt ki értem. Egy szót sem szólt. Csak azt ismételte, amit mindig: „Anyu, felnőttem, most nekem is van családom.” És én ki vagyok? Senki? Egy asszony, aki megszülte és felnevelte – már nincs joga egy egyszerű beszélgetéshez sem?
Az ő lakásában élnek. Háromszobás, frissen felújított. Dorina hencegett, hogy ez az ő érdeme, ő szerezte a pénzt. Persze, értem, hogy a lakás súlyos érv. De négyzetméterek miatt kell eltávolítani a fiát az anyjától?
Nem követelődöm. Nem kérdek pénzt, nem erőltetem a látogatást. Csak a részese akarok maradni az életének. Tudni, hogy van, átmenni hozzá, megölelni. Ez bűn lenne?
Néha úgy érzem, Dorina csak féltékeny. Nem Mikire, nem. Az én befolyásomra. Bár milyen befolyásról beszélünk – már csak az emléke maradt. Dorinával minden hangnemben beszél, velem pedig hivatalosan, tartózkodóan. Mintha idegen lennék.
De még mindig reménykedem. Remélem, egyszer felébred, és rájön, hogy nem szabad így – kitörölni az anyját az életéből csak azért, mert a felesége úgy parancsolja. Remélem, erős lesz a házasságuk, és megértik, hogy az anya szeretete nem árulás a párjukkal szemben.
Megtettem a dolgom. Megszültem, felneveltem, talpra állítottam. Most elengedem. De mégis várok. Hogy eszébe jutok. Hív. Megölel. Nem azért, mert kötelessége. Hanem mert szeret.
