Az én lányom, Virág, mindig is vihar volt. Férjemmel nyugodt, csendes környezetben neveltük a szuburban, ahol soha nem hallatszott veszekedés vagy kiabálás. De Virág a nagyanyám heves, makacs és kiszámíthatatlan természetét örökölte. A nagymama mindig megkapta, amit akart, és a legkisebb dologra is meg tudott sértődni. Virág, bár soha nem ismerte őt, pontosan úgy viselkedik, mintha tükörkép lenne. Ez szörnyen megvisel.
Virág nem tűri a kritikát. Minden tanácsot figyelmen kívül hagy, vagy egyenesen haragra gerjed. Évekig próbáltuk szelídíteni, megkérettetni vele a fejét, de mintha falnak beszéltünk volna. Már az óvodában megtanulta, hogyan manipulálja az embereket, hogy megkapja, amit akar. Mindig azt hallgatta meg, amit akart, nem azt, amire szüksége lett volna. A legkisebb megjegyzés is könnyeket csalt a szemébe, vagy hisztérikus kitöréshez vezetett. A kamaszkor a pokollá tette az életünket. Attól rettegtem, hogy rossz társaságba keveredik, elkezd dohányozni, vagy – Isten ments – teherbe esik. Bár ez nem történt meg, de a férjemmel kikészítette az idegrendszerünket.
Amikor Virág lediplomázott, kijelentette, hogy felnőtt, és külön fog élni. Összepakolt, és egy barátnőjével albérletbe költözött Budapest belvárosába. Az egyetemet félbehagyta, mert úgy gondolta, a pénzkeresés fontosabb. Két évig alig láttuk. Ritkán vette fel a telefont, soha nem látogatott meg. Öregedtem a félelemtől, minden éjjel arra számítottam, hogy a kórházból vagy a rendőrségről hívnak rossz hírrel. De aztán minden megváltozott. Virág elkezdett hétvégenként átjönni, előbb ritkán, majd egyre gyakrabban. Teáztunk, kerültük a múltat, és reméltem, hogy a vihar végre elült.
Próbáltam megtanítani főzni, takarítani, de mindig levágt”De Virág mindig elzavart: ‘Tudom én, ne szólj bele!'”
