Ma és a férjem, Bélával, régóta álmodoztunk a saját otthonunkról. Már fel is vettük a hitelt, sőt a anyósomtól is kértünk kölcsön. Nem gonosz nő, de a nyűgös viselkedése kihozza a sodromból. Miután megözvegyült, mintha az lett volna a küldetése, hogy mindenkit maga körül felügyeljen, és ez megmérgezi az életünket. Nagy lakása van a belvárosban, Debrecenben, de én határozottan döntöttem: inkább kicsi, de a miénk. Nem akarom, hogy az árnyéka a házunkra boruljon.
Egy háromszobás lakást néztünk ki egy új építésű társasházban. Az egyik szoba picike – tökéletes lenne a vágyott ruhatárnak. De anyósom, Tóth Erzsébet felháborodott. Azt mondta, butaság lenne ruhatárat csinálni belőle. “És hol aludnak a vendégek? Ha a rokonok látogatnának?” – kérdezte fúrós tekintettel.
Rögtön megértettem: ő magára gondol. Az utóbbi időben egyre később marad nálunk, mintha nem akarna visszamenni a magányos otthonába. Szavai olyanok voltak, mint egy ítélet: ha három szobásat veszünk, örökké ott lebzsel, vagy még beköltözik. Nem vak vagyok – látom, mi következne ebből. Tóth Erzsébet magányos, és a “gondoskodása” fullasztó felügyeletté válik. Naponta háromszor hív, “megnézi”, hogy vagyunk, felesleges tanácsokkal ostromol, még a bútorok elhelyezésébe is beleszól. Nem akarom vele megosztani az otthonunkat! Béla és én azért veszünk lakást, hogy közös életet építsünk, nehogy a szeszélyeinek engedjünk, akármilyen “aranyosnak” is tűnik.
Ultimátumot adtam: semmiképp három szoba. “Csak ünnepekkor akarom látni anyukádat – mondtam Bélának. – Ha ő annyira vendégszobát akar, csinálja meg a saját lakásában.” Próbált meggyőzni, hogy anyja csak közel akar lenni hozzánk, öregszik, nehéz egyedül. De én rendíthetetlen vagyok. Nem vagyok hajlandó feláldozni a békém az ő nyűgös “gondoskodása” miatt. Inkább lemondok a ruhatárról, minthogy az otthonunkat az ő kiegészítő lakásává változtassuk.
Ha vendég jön, aludjon felfújható matracon. Ha anyósom éjszakázni akar, találok ezer okot, hogy hazaküldjem. Ez a mi otthonunk, a mi életünk, és nem engedem meg senkinek, még neki sem, hogy elvegye tőlünk a jogot, hogy urak legyünk a saját házunkban.
Ma tanultam: a határok nélküli jóság néha a saját boldogságunk rovására megy. Nem kell mindig engedni, hogy mások meghatározzák, mi jó nekünk.
