A családi örökség botránya: Anyám huszon év után került meg, és mindent el akar adatni
Engem Katalinnak hívnak. Családom története fájdalom és veszteség szövedéke. Ötéves koromban váltak el szüleim. Anyám beadta a válópert, mert beleszeretett egy másik férfiba. Hamarosan újra férjhez ment. Apám viszont soha nem feledkezett meg rólam: fizette a tartásdíjat, hétvégente a budapesti agglomerációban lévő házába vitt magával. Szeretete volt a menedékem abban a nehéz időszakban.
Később apám feleségül vett egy Ilonát, aki özvegyasszony volt, és két gyereket hozott magával az előző házasságából: Bélát és Annamáriát. Rövid idő alatt összebarátkoztunk velük. Az apámnál töltött hétvégék ünnepként teltek: ott éreztem magam otthon, részének a meleg családi körnek. Anyámhoz hazamenni nem vártam – ott minden más volt.
Anyám új férjétől még két gyermeket szült: egy fiút és egy lányt. Az új férjével közös vállalkozást indítottak, de az csődbe ment. Az adósságok mint a hólabda nőttek. El kellett adniuk a budapesti belvárosi lakásukat, és egy szűk kétszobás lakásba költöztek a város peremére. Öt ember két szobában – az élet lehetetlenné vált.
A mostohaapám inni kezdett. Anyám dolgozni ment, én, még gyerek, maradtam a kisebbekkel. Ez összetört engem. Egy nap bepakoltam a holmijaimat, és apámhoz költöztem. Azóta nem láttam anyámat. Csak annyit tudtam, hogy a testvéreimet gyermekotthonba vitték, és őt megfosztották a gyámságtól. A mostohaapám eltűnt az életükből.
Apámnál újra élni kezdtem. Ilona és anyja, Nagyi Erzsike, úgy fogadtak be, mintha a saját vérük lennék. Az évek szálldostak, és máris harmincnégy éves vagyok. Férjnél vagyok, két gyermekem van. Béla és Annamária is saját családot alapított. Igazi család lettünk, nemcsak vérrel, de szeretettel összetartva.
Amikor meghalt Nagyi Margit, anyám anyja, nekem hagyta a szőlőhegyi kis házát. Egy évvel később apám is elment. Városi lakását Bélának és Annamáriának hagyta, nekem pedig a kocsiját. Volt még egy félig kész nyaraló is. Úgy döntöttünk, nem adjuk el, hanem felújítjuk, hogy ott gyűlhessünk össze az egész család.
És akkor, amikor a legkevésbé számítottam rá, megjelent ő – anyám. Húsz év telt el az utolsó találkozónk óta. Megtalálta a címemet, és beállított hozzám, mintha nem is telt volna el annyi év csend.
„Hallottam, Nagyi Margit neked hagyta a házat – kezdte minden bevezetés nélkül. – Apádtól mit kaptál? Neked van két testvéred! Hol az igazság? Ez nem a te örökséged, hanem mindannyiunké. Add el mindent, és osszuk szét háromfelé!”
Megdermedtem, nem hittem a fülemnek. Ez a nő, aki otthagyott engem, most azt követeli, hogy osszam meg azt, ami nekem drága?
„Nem osztok meg semmit – vágott a szavamba. – Menj el.”
Talán kegyetlen, de nem érzek bűntudatot. Ő idegen számomra. A második házasságából született gyerekei is. Az igazi családom Béla, Annamária és Ilona. Ők voltak velem mindezekben az években, osztoztak velem örömben és bánatban.
Befejeztük a nyaraló felújítását. Most már a mi boldogságunk szigete, ahol a gyerekeimmel, Bélával, Annamáriával és Ilonával gyűlünk össze. Nevetünk, apánkat és Nagyi Margitot emlékezünk, terveket szövünk. És anyám? Ő a múltban maradt, a követeléseivel és sérelmeivel. Nekem semmi tartozásom felé, és a szívem nyugodt.
