A csendes, homokos puszták közé rejtett Tiszakécske faluban senki sem szerette Pistákné Erzsit. Ő maga is kerülte az embereket, és a „kerülés” még gyenge kifejezés volt. Utálta őket, ebben a falusiak egyetértettek. Erzsike egészségében versenyezhetett volna egy igáslóval: széles vállú, magas, sok helyi férfinál is magasabb, rá kellett nézniük, hogy a szemébe lássanak. De senki nem keresett szemet – köszönésre nem felelt, csak morogva és lehajtott fejjel ment tovább. Vagy inkább le nem hajtott fejjel – hiszen óriási termete volt.
Erzsike a falu közepén élt, egy ősi házban, amelyet – ahogyan az öregek emlékeztek – még az apja épített. A házat magas, sűrű kerítés vette körül, olyan magas, hogy kevesen merték volna a másik oldalra tekinteni. Pistákné gyors volt a haragra. Egyszer egy nyári este, kíváncsiságból, a piás fiúk felmásztak a kerítésre – megnézni, hogyan él ez a magányos asszony. Erzsike, miután meglátta őket az ablakból, kiment a tornácra egy vadászfegyverrel, amit apjától örökölt, és szó nélkül a fejük fölé lőtt. Azóta mindenki messze kerülte a házát.
A háztartása nem volt kicsi: tyúkok, ludak, nyulak, két kecske. A falusiak suttogták: „Minek neki ennyi? A nyugdíja is elég lenne, de mindig csak kapar.” A baromfit és a nyulakat saját kezűleg ölte meg, elvitte a piacra a városba, ahol mindent eladott egy nap alatt. A pénzt a kebelébe rejtette, majd visszatért erős falai közé. A kecsketejből sajtot készített egy régi receptus szerint – drágát, de úgy hallották, a városban rendszeres vevői voltak. A baromfi tiszta volt, a nyulak kövérek, a tojások óriásiak – minden becsületesen. Erzsike sosem engedett az árból, de a vevők örömmel vásároltak tőle.
Amikor a faluban szóba került, az öregek emlékeztek: mindig mogorva volt. Anyja meghalt, amikor még csak a padlón mászott. Maradt az apjával – aki ugyanolyan óriás és zárkózott volt. Néhány év múlva az apja hozott egy mostohát a szomszéd megyéből, de az egy hónap múlva elszaladt egy bőrönddel a vasútállomásra. Valaki azt suttogta, hogy Erzsike miatt nem maradt. Így maradtak apja és lánya ketten. Amikor Erzsike felnőtt, az apja elment a városba árulni – és elveszett. Megölték-e, vagy a feleségét követte – senki sem tudta. Erzsike egyedül maradt. Mindörökre.
Nem ment férjhez. „Ki bírná ki őt?” – motyogták a faluban. Az évek múltak, az emberek meghaltak, újak születtek, de Erzsike mintha megállt volna az időben. Még az ősz hajszál sem érintette – mindig kendőt viselt, alól csak a masszív áll, a kampós orr és a vastag fekete szemöldök látszott, mintha kőből faragták volna.
Egyszer, egy téli éjszakán, a szomszédok, a Kovácsék háza lángra kapott. Erzsike szó nélkül megjelent egy vasvillával, és amíg a tűzoltók érkeztek, a tulajdonosokkal együtt oltották a lángokat. Olyan ügyesen hányta szét az égő gerendákat,
