A Nagymama belenézett a fazékba, és rémülten felkiáltott
Zsófia Klára hajnalban ébredt, és mint mindig, a konyhába indult a pesti agglomerációban álló házában. Meglepetésére már ott találta a menyét, aki serényen kavargatott valamit a tűzhelyen.
— Jó reggelt, — mosolygott Enikő, miközben a lábosban kevergetett.
— Reggelt, — morgott Zsófia Klára, összeráncolva az orrát. — Mit főzöl itt?
— Gulyást, — felelte a menyecske, nem hagyva abba a keverést. — Tamás imádja.
— Gulyás? — gyanakodva szagolt a nagymama. — Így kellene, hogy illatozzon a gulyás?
— Hogy kellene? — vállat vont Enikő, letette a fedőt, és kisétált a konyhából.
Zsófia Klára nem vesztegette az időt, odalépett a tűzhelyhez, lecsapta a fedőt, és belenézett. Amit látott, szinte hátrahőkölve megdöbbentette.
— Mi ez a főzelék? — motyogta, mintha méregkeverés lenne előtte.
Enikő visszatért a tálakkal, és látva a anyós reakcióját, nyugodtan magyarázta:
— Gulyás, Zsófia Klára. Zöldségek a kertünkből — frissen, földről. Ha a sajátodból készíted, ünnep az egész.
— Ünnep? — fújt fel a nagymama, keresztbe tett karokkal. — Ez a kerted inkább csak robot! Minek pazarolsz időt parcellázásra, ha mindent lehet vasarolni a boltban? Nem értem titeket.
— Nekem ez tetszik, — válaszolta szelíden Enikő, mélytányérba szedve a gulyást. A paprika, a répa és a zöldfűszerek illata elárasztotta a konyhát. — A föld erőt ad, ha dolgozol vele.
— Erőt? — forgatta a szemét Zsófia Klára. — Ez talán szórakozás annak, akinek nincs igazi dolga. De normális embereknek… — Elhallgatott, amikor észrevette, hogy Enikő csak mosolyog, mintha nem is hallaná a sziporkázó megjegyzéseket. — És kinek főztél ilyen sokat?
— Mindkettőnknek, — felelte a menyecske. — Pár napra. Tamás mindig kér még.
Zsófia Klára drámai mozdulattól hátralépett, mintha a gulyás szagától rosszul lenne.
— Ezt én nem eszem meg! — jelentette ki tragikus hangsúllyal. — Még a szagától is kiráz a hideg! Mit rakál bele?
Enikő sóhajtott, kerülve az anyós tekintetét. A szeme sarkából észrevette, amint férje, Tamás, belép a konyhába, és feszülten figyeli a jelenetet, de egyelőre hallgat.
Zsófia Klára nem tudta felfogni, mi történt a fiával. Két évvel ezelőtt Tamás még egy pesti srác volt, ígéretes IT-szakember. Együtt jártak kiállításokra, új éttermekről beszélgettek, álmodoztak a karrierjéről. Aztán hirtelen — ez a falusi élet, a kert, ez a parasztos Enikő! Már a neve is felborzolta az anyóst.
Tamás mindig is jó partinak számított — magas, okos, charizmatikus. Hány jó családból származó lány sóvárogott utána! Miért pont ezt a falusi lányt választotta, meg ezt a kis házat a semmi közepén? Zsófia Klára abban reménykedett, hogy a fia “kijózanodik”, és visszatér a városba, a normális élethez. De múlt az idő, és Tamás egyre mélyebben feledkezett meg ebbe a “falusi idillbe”.
Elhatározta, hogy cselekszik. Enikő vacsorameghívása tökéletes alkalom volt. Az anyósnak volt egy terve: emlékeztetni a fiát arra, ki is ő valójában, és kihúzni ebből a semmiből, amíg nem késő.
Tamás belépett a konyhába, átölelte a feleségét, majd az anyjához fordult:
— Anya, kóstold meg a gulyást. Enikő remekül főzi!
— Tamás, tudod, hogy apáddal sosem ettünk ilyen falusi leveseket, — legyintett Zsófia Klára. — Emlékszel, gyerekként te is undorodtál a gulyástól, azt mondtad, vénasszonyok étke.
Enikő önkéntelenül elmosolyodott, ahogy elképzelte a kis Tamást, aki az orrát húzta a tányér felett. De most már felnőtt férfi volt, és az ízlése nyilván megváltozott.
— Anya, változnak az idők, — nevetett Tamás. — Enikő gulyása mestermű. Próbáld ki, nem fogod megbánni.
— Mestermű? — Zsófia Klára fulladozott a felháborodástól. — Tamás, te egy fazék káposztát mesterműnek hívsz? Az igazi mesterművek a színházakban, galériákban vannak, nem ebben a… főztben!
Enikő próbálta nem hallani az anyós szavait, de mélyen mégis fájt neki. Tudta, hogy Zsófia Klára szemében ő csak egy paraszt menyasszony, aki nem méltó a fiához. Mégis, annyira szeretett volna, ha egyszer elismerné a fáradozásait.
— Anya, elég, — mondta határozottan Tamás. — Enikő sokat tesz értünk. Boldogak vagyunk, és ez a lényeg.
— Boldogak? — szorította össze az ajkát Zsófia Klára. — Majd meglátjuk, meddig. Te városi ember vagy, Tamás. A város hív, ez a te… kertészkedő életed pedig csak szeszély. Még emlékezni fogsz a szavaimra.
Tamás szigorúan nézett az anyjára:
— Felnőtt ember vagyok, anya. Mi Enikővel ezt az életet választottuk, és nem bánom meg.
— Még nem bánod, — vágott vissza az anyós. — De elfelejtetted, mi az igazi élet. Ez az Enikőd elvarázsolt a kertjével, de ez nem tart örökké.
Enikő nem tudott tovább hallgatni:
— Zsófia Klára, mi a rossz az életünkben? Senkinek nem ártunk. Tamás boldog, nem örülnél ennek?
— Örülnék? — lángba borult az anyós. — Látom, hogyan húzod a— Örülnék? — lángba borult az anyós. — Látom, hogyan húzod a fiamat ebben a pusztaságba, távol a kultúrától, és még gyereket is szülnél, hogy végleg magadhoz láncoljad! — mondta, de mikor Tamás haragtól sötét szemével ránézett, hirtelen elhallgatott, mintha a szava tovább már nem férne ki a levegőből.







