“Te tetted tönkre a családunkat!” – kiáltja a lányom.
Kislányom, Boglárka, engem okol a válásáért, és szavai úgy vágnak a szívembe, mint egy borotva. Azt hiszi, én vagyok a hibás, hogy nem teremtettem meg nekik a tökéletes élet feltételeit. Minden egy hitel miatti veszekedéssel kezdődött, bár én könyörögtem, hogy ne vegyenek fel mindenféle kölcsönt. De most én vagyok a főbűnös, és ez a bánat nem hagy nyugodni.
Boglárka és a férje, Zoltán, három éve házasodtak össze. A lányom egy igazi meseszép esküvőt akart, száznál is több vendéggel és egy luxuslimuzinnal. Én megpróbáltam lebeszélni a túlzásokról, de a anyós, Szabó Piroska, csak legyintett: “Az egyetlen fiunknak olyan lagzit rendezünk, hogy azt egész Debrecenben emlegetni fogják!” Így hát minden megtakarításomat ráköltöttem, hogy ne legyünk csövesek a nagy napon. Már akkor megmondtam Boginak, hogy tőlem ajándék nem lesz – az utolsó filléremet is az esküvőjükre áldoztam. Mai napig kiráz a hideg, ha arra gondolok, mennyi pénzt költöttünk el egyetlen napra, ami most már csak egy óriási fölösleges kiadásnak tűnik.
Az esküvő után a fiatalok béreltek egy lakást. Nem szóltam semmit, bár tudtam, hogy ostobaság a pénzüket idegenek zsebébe tenni. Függetlenek akartak lenni, de a lelkesedésük csak egy évig tartott. A bérleti díj túlságosan megrágta a fizetésüket.
Amikor Zoltán nagyanyja meghalt, hagyott neki egy öreg egyszobás lakást a város szélén. Amit utoljára talán az ősök festettek, de legalább élni lehetett benne. Papíron az anyós nevére volt a lakás, de engedte, hogy a fiatalok beköltözzenek. Elkezdték felújítani. Én próbáltam lebeszélni Boglárkát: “Miért akarsz pénzt beleölni egy olyan lakásba, ami soha nem is a tiéd lesz? Ha valami történik, a semmivel maradsz!” De a lányom nem hallgatott rám.
Egyszer voltam abban a lakásban – a házavató bulin. A környék sivár, a belvárosba másfél óra az út, az udvar tele volt gaztalajjal, a szomszédok meg úgy néztek ki, mintha az élet már rég kifacsarta őket. A konyha olyan pici volt, hogy ketten alig fordultak meg benne. De Boglárka és Zoltán boldogságtól ragyogtak, így inkább nem szóltam, nehogy elrontsam a pillanatot.
Egy évvel később Boglárka bejelentette, hogy gyereket vár. Abban a szűk egyszobásban gyerekkel élni lehetetlen lett volna. Zoltán megkérte anyját, hogy adja el a lakást, hogy hitelre tegyenek föl rá, de Szabó Piroska határozottan nemet mondott. A fiatalok mégis felvették a hitelt. Könyörögtem nekik: “Boglárka, gyerekszülés után ki fogja fizetni a törlesztőt? Van hol élnetek, minek keveritek magatokat ilyen bajba?” De hiába beszéltem, mintha a falnak mondtam volna.
Akkor az anyós egy másik ötlettel állt elő: cseréljünk lakást. NeAkkor az anyós egy másik ötlettel állt elő: cseréljünk lakást, nekem pedig hirtelen nagyon fontos dolgom lett éppen abban a percben.
