Vihar a házban: Csilla drámája
Csilla elkísérte a férjét, Tamást a munkába, és visszatért a hálószobába a budapesti lakásukban, hogy egy percnyi nyugalmat élvezzen. De alig feküdt le, amikor erősen megzörrenték az ajtót.
— Nyisd ki, gyorsan! — hallatszott az anyósának, Baloghnak a kemény hangja az ajtó mögül.
Csilla, a rideg hangtól megriadva, kinyitotta. A küszöbön állt Baloghné, a szemeiben tűzelt a döntés.
— Baloghné, mi történt? — kérdezte óvatosan Csilla, érezve, hogy a szíve összeszorul a rossz érzéstől.
— Aludtál még? Csomagolj össze, mert az én szobám kell! Költözöm hozzátok! — jelentette ki az anyós, mintha kihívást dobna.
— Hogy költözik? Miért? — Csilla megdermedt, nem tudta felfogni, amit hallott.
Csilla és Tamás családjában boldog várakozás uralkodott — Csilla a terhességének ötödik hónapjában járt. De ezt az örömet árnyékolta az anyós jelenléte. Amióta Baloghné megtudta az unokáját, szó szerint megfojtotta Csillát az „aggodalmával”, amitől menekülni szeretett volna.
Baloghné mindig is figyelmes volt a fiához, de a menyével szembeni gondoskodása már a zaklatás határát súrolta. A stílusa olyan nehéz volt, mint egy súlyzó: minden szava dicséret és méreg keverékét hordozta.
— Rád nézek és aggódom — mondta egyszer, ismét meghívás nélkül megjelent.
— Miért? — csodálkozott Csilla, önkéntelenül magára nézve.
— Nem néztél már tükörbe? — hunyorított az anyós. — Vékony vagy, mint egy nádszál! A kezeid gyufák, a csípőd keskeny. Hogy fogsz szülni? Csak a szemed szép, azzal nyerte meg a Tamás a fiacskám. Más nincs is benned.
Csilla megdöbbent. Bók volt? Vagy sértés? Nem tudta, hogyan reagáljon.
— Biztos gyakran betegeskedtél gyerekkorodban — folytatta Baloghné. — Hová figyeltek a szüleid?
— Nem betegeskedtem! — lobbant fel Csilla. — A szüleim minden nyáron elvittek a tengerhez!
— Na látod, elvittek, mert gyenge voltál! Csak elfelejtetted! — vágott közbe az anyós, mintha pontot tett volna a mondandója végére.
Ez volt az ő „különleges” gondoskodása: nem tudott dicsérni anélkül, hogy ne szúrna közben. Kivételt csak a fia, Tamás, és a másik városban élő lánya, Zsuzsa jelentett. Őket feltétel nélkül szerette.
A terhesség hetedik hónapjára Csilla már nem a szüléstől félt, hanem az anyós következő látogatásától. Még a saját születésnapját is le akarta mondani, csak hogy ne kelljen Baloghnét látnia. De Tamás ragaszkodott hozzá:
— Örülni akarok neked, Csillám. Családi ünnepség — hiszen ez öröm!
Tamás, aki megszokta anyja stílusát, nem vette észre, mennyire nehezen viseli Csilla a megjegyzéseit.
— Csillám, ünnepeljünk otthon? — javasolta egy héttel az esemény előtt. — A vendéglőben tömeg van, neked viszont nem szabad kockáztatni.
— Miért otthon? — kérdezte lelkesedés nélkül Csilla.
— Hamarosan szülni fogsz, minek kapj el valamit? — érvelt Tamás.
— Jó — sóhajtott. — De semmiféle nagy összejövetel, nincs erőm főzni.
— Anyu korábban jön, segít! — jelentette be boldogan Tamás.
Csilla megdermedt, a szeme elsötétült.
— Baloghné javasolta az otthoni bulit?
— Mi köze ennek anyuhoz? Én döntöttem így! — kezdte mentegetni magát a férj.
— Persze! Mindenben az ő tanácsait követed! — lángra kapott Csilla.
— Csillám, anyu csak jót akar!
— Hallgass! Otthon lesz az ünnepség, de az én anyukám fog segíteni!
— A tiednek egy óra az ú— De neked egy óra az út a külvárosból, míg anyukam két percre lakik — mondta Tamás, de Csilla már becsapta az ajtót mögötte.
