A történet, melyet most elmesélek, régmúlt idők homályába veszett, de emléke még mindig eleven bennem.
Zsófia komoran járt fel-alá a nappalijukban Szegeden, közben egyre gyakrabban vetett pillantást a telefonjára. A férje ismét késve ért haza, és a türelme olyan feszült volt, mint egy megfeszített húr.
— Hol kószál megint az az ördög? — mormogta, ujjai fehéren szorították a telefont.
Ekkor berregett a bejárati ajtó, és a folyosón megjelent Béla, fáradtan, de bocsánatkérő mosollyal. Kezében egy szerény margaréta csokor volt.
— Neked hoztam — nyújtotta át a virágot. — Bocsáss meg, anyukámnál voltam, segítettem neki.
— Késve? — Zsófia hangja reszketett a felháborodástól. — Nem tudtál volna felhívni? Itt őrülök a aggódástól!
— Elfoglalt voltam, elfelejtettem — mormogta Béla, szemét lehunyva, a kabátja szélét gyűrve. — Anyukámnak segítettem, aztán… Hallgasd meg, beszéltünk, és döntöttünk valamiről.
— Miről? — Zsófia megfagyott, hideg futott végig a hátán.
Béla mélyet sóhajtott, és elkezdte magyarázni. Zsófia hallgatta, és minden szóval, amit kimondott, arca egyre inkább megkövült a dühtől és a hitetlenségtől.
Zsófia már nem emlékezett, mikor látta utoljára a férjét otthon több, mint egy órára. Hajnalban elment, éjfél után ért haza, amikor már rég alszott. Ha egyáltalán hazaért. A tavasz betört a városba, és Béla mintha teljesen más ember lett volna. Télen sietett haza, a takaróba burkolózott, és morogva utasította el Zsófia kirándulási ötleteit. Most azonban mintha kicserélték volna — napokig, éjszakáig eltűnt.
Béla anyja, Erzsébet néni, első látásra ellenszenvet keltett Zsófiában. Amikor találkoztak, Zsófia érezte, hogy a anyós hidegen, lesújtóan néz rá, mintha árut mérlegelne. Az asztalnál csak a fiához szólt, Zsófiát teljesen figyelmen kívül hagyva. Zsófia sajnálta a férjét, József bácsit. Ő kimerültnek és megtöröttnek tűnt, félénken beszélt a feleségéhez, mintha attól tartana, hogy haragszik rá, és megrezdült minden kemény szóra.
Már akkor Zsófia tudta: egy ilyen családdal együtt élni tisztára rémálom. Szerencsére saját lakása volt, és a házasságkötés után Béla hozzá költözött. Erzsébet néni nem tiltakozott, sőt, segített a fiának csomagolni, mintha örült volna, hogy megszabadul tőle.
A házbeAz ajtajukat becsukta mélyen, egyedül maradt a csendben, és végre érezte, hogy szabad.
