**Családi titkok és az út a boldogsághoz**
Ilona Jusztina a kecskeméti piacon vásárolt egy kosár friss, érett, illatos epert, és elhatározta, hogy meglep vele fiát és menyét. Vasárnap volt, Barnabás és Zsófia biztosan otthon voltak. A régi téglaépületben lévő lakásuk ajtaja félig nyitva állt, így Ilona csöngetés nélkül belépett. Éppen ki akarta szólítani őket, amikor meghallotta, hogy Zsófia zokog a szobában, telefonon beszélgetve. „Mi történhetett, hogy Zsófi így sír?” – aggodalmaskodott a anyós. Lábujjhegyen odalopakodott, és lélekjelenléttel hallgatózott. Amit hallott, szinte elállta a lélegzetét.
Ilona a piacon vette a friss epreket, és úgy döntött, benézett a fiáékhoz. Hétvége volt, biztosan otthon voltak. A lakás ajtaja nyitva volt, így bement csöngetés nélkül.
Ki akarta hívni őket, de hirtelen meghallotta, hogy Zsófia zokog a szobában. Ilona megállt a folyosón, fülelt.
– Szilvi, egyáltalán nem figyel rám – zokogta Zsófia. – Vettem egy új ruhát, és csak annyit mondott, hogy „szép”, aztán semmi. Mindig csendben van, mindig morcos. Este belenéz a telefonjába, majd lefekszik aludni. Mintha én ott sem lennék. Munka után egyből hazajön, nem hiszem, hogy valakije lenne. Régen arról álmodtunk, hogy lesz gyerekünk, de most már félek megemlíteni. Azt hiszem, nem szeret már, csak nem meri kimondani. Szilvi, ez a vég… Barna nélkül nem tudok létezni, nekem senki más nem kell, csak ő!
– Köszönöm, hogy meghallgattál – folytatta Zsófia. – Nincs senkim, akinek kibeszélhettem volna. Anyukám a saját életével van elfoglalva, anyós tuti a fiát védné, ezért hallgattam eddig.
Ilona észrevette, hogy a beszélgetés véget ért, és hangosan megszólalt:
– Itthon van valaki?
– Igen, jó napot, Ilona néni – jelent meg Zsófia, könnyeket törölgetve.
– Zsófi, hoztam friss epreket, gondoltam, megkínállak titeket – mosolygott Ilona, átnyújtva a kosarat.
– Köszönöm, én is pont venni akartam – válaszolta Zsófia. – Jöjjön be, kér egy teát? Van házi süteményem.
– Szívesen, köszönöm – bólintott Ilona.
Amíg Zsófia feltette a vízforralót és előkészítette a süteményt, Ilona a hallottakon gondolkodott. Úgy tűnik, nem minden sima a fia házasságában.
– Hogy vagytok? Hogy van Barnabás? – kérdezte. – Ritkán hív, ti meg ritkán jöttök át. Nem akartam tolakodni, biztos nincs időtök…
– Ó, ő mindig a munkában tengődik – sóhajtott Zsófia. – Hazajön, eszik, sorozatot néz, majd alszik. Nem járunk sehova, itthon ülünk, mint két öregember.
Ilona nevetett. Imádta menyét az őszinteségéért és nyíltságáért. Barnabással három éve házasok, előtte jártak. Jobb menyet nem is kívánhatna: okos, gyönyörű. Ilona rögtön úgy fogadta őt, mint a saját lányát, és a sztereotípiákkal ellentétben sosem volt féltékeny.
– Furcsán viselkedik Barnabás – gondolkodott el Ilona. – Még fiatalok vagytok, nincs gyerek, járjatok el, látogassatok meg, miért ültök otthon…
– Én is ezt mondom – remegett Zsófia hangja. – Azt hiszem, nem szeret már.
Könnyek peregtek az arcán. Ilona zavarba jött, de sietett megvigasztalni:
– Zsófi, dehogy nem szeret! Lehet, hogy problémája van a munkában, vagy csak kimerült. Beszélj vele.
– Megkérdeztem, csak annyit mond: minden oké, ne találj ki dolgokat – zokogta Zsófia. – Én meg gyereket akarok, de ahhoz… kellene, hogy érdeklődjön.
– Nem tudom, hogy segíthetnék – sóhajtott Ilona. – Őt nem tudom rávenni, hogy hallgasson rád, és nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni. Mi van, ha megsértődik, és azt mondja, miért panaszkodsz az anyjának? Valamit ki kell találnunk…
– Tudod mit – csillant fel Ilona –, van egy módszer. Felébreszteni az érzéseit, úgymond.
– Milyen módszer? – törölte meg Zsófia a könnyeit. – Mindenre hajlandó vagyok, csak ne veszítsem el a férjem.
– A szomszédnéni unokaöccse, Botond, tegnap érkezett. Magas, jóképű, barna szemű. Színházban dolgozik, a lányok megElvette a távozó Botondtól egy papírzsebkendőt, és összecsavarta a markában, miközben készült a következő lépésre.
