Gergő a cipőfűzőjét kötötte az előszobában, hangulata borzasztó volt, reggel összevesztek a feleségével. Zsófi a ajtófélfához dőlve állt, karját keresztbe tette a mellkasán, könnyes, vörös szemmel, az arcán erősebben látszott a fáradtság, a ráncok, pedig még csak 38 éves – nem öreg.
Érezve a tekintetét, Gergő leült a puffra, könyökét a térdére támasztotta, nagy tenyereit lógatva, üres tekintettel bámult a falra – ő is kimerült.
– Zsófi, én így nem tudom tovább, érted? – rekedten mondta. – Elfáradtam a kórházaidtól, a kezelésektől, a gyógyszerektől a hűtőben, a fürdőszobában, az ágy melletti éjjeliszekrényen. Nem megy nekünk! Miért kínozod magad és engem?!
– Gergő, kérlek, utoljára. Azt hiszed, nekem könnyű mindig reménykedni, hallani a szívverést, aztán újra tisztulni azok után, hogy azt mondják: megállt, nem fogant meg stb.?
– Zsófi, hagyjuk már, nincs gyerekünk, és nem is lesz! Ezrek élnek nélkülük, és senki sem hal bele.
– Gergő, könyörgök! – Zsófi elkezdett lecsúszni a fal mentén, mintha térdre akarna esni.
Gergő felugrott, megragadta a vállánál, felemelte és szorosan átölelte. Mindketten még nem öregek, de már nem fiatalok sem, ő 46 éves, jó formában van, edzett, sima, kékes árnyalatú arcbőrrel, széles állkapoccsal, sűrű, őszületes hajjal.
– Jól van, jól van, ma elmegyek a klinikára, beadom anyagot – simogatta a hátát, Zsófi enyhén remegett az ölelésében. – Hagyd abba, nem szabad idegeskedned, erősnek kell lenned. Várjunk talán fél évet? – kicsit meghátrált, és a könnyes arcába nézett.
– Nem, most kell, az orvos mondta…
– Ők mindig ezt mondják – Gergő idegesen eltolta magától, vállára vette a bőrtáskáját, és indulni készült. – Ugyanaz, ugyanaz, az eredmény meg mindig ugyanaz.
– Gergő! – kiáltott utána Zsófi, a férje már nyomta a lift gombját a folyosón.
– Elmegyek, ígérem.
Zsófi kicsit megnyugodott, letörölte a könnyeit, bevette az orvosok által felírt gyógyszereket, vitaminokat, hormonokat. Összeszedte magát, délutánra a klinikára ment. Ez volt a tizedik lombik, Zsófi nem adta fel, látott és hallott már nőket a rendelőben, a kórházban, akik huszadszorra is próbálkoztak, és még 46, 48 évesen is kihordták a babát, ő meg még csak 38.
A férje betartotta az ígéretét, elment a klinikára, majd este repült üzleti útra. Sokszor viccelődött a barátnői előtt, vagy csak úgy ismeretlen nőknek a nőgyógyászaton, hogy a férje csak azért jön haza, hogy leadja az anyagot, a többi időben dolgozik. Így élnek már vagy tíz éve. Ő sikeres, sokat ért el, Zsófi mindig a támasza volt, hitt benne, még akkor is, amikor harmadszorra is csődbe ment, és adósságok között tengődtek egy bérleményben. Kölcsönt kért a barátoktól, a családtól, anyukájától, miközben megalázó szavakat hallgatott a könnyelmű Gergőre, de kérte és vette, saját magát kímélve.
Visszafizették mindent, amikor neki sikerült. Megkapta, amit akart. Most stabilan állnak a lábukon, nagy lakásuk van a belvárosban, nyaralót építenek a tiszta levegőjű zöldövezetben, tizenöt percre a város zajától. Mindkettejüknek megbízható autója van, évente legalább kétszer külön utaznak. De ő anyaként nem valósult meg, Zsófi egészségét, magát a férjének áldozta, és most csak egyet akart – egy gyereket.
Évekig dolgoztatkozott egy szépségszalonban, nem voltak nagy ambíciói, a család és a férje volt az élete. Ma is ugyanott dolgozik, ismeri az össze törzsvendéget, szereti a munkáját.
Zsófi újra megcsináltatta a megszokott eljárást, most már csak a várakozás és az orvosi utasítások maradtak. A férje folyton hívta az útról, érdeklődött az egészsége felől.
– Zsófi, nem ugranánk el egy hétvégére Siófokra? – örömmel kérdezte telefonon, munka után.
– Milyen Siófok, Gergő, november van, mit csinálnánk ott?
– Vannak szállodák kiváló infrastruktúrával, fűtött medencével a tetőn. Menjünk, kikapcsolódnál, nekem sikerült az üzlet, nagyon izgultam érte.
– De nekem munka,
