Mai naplóbejegyzésem: “Vendégnek örül az ember kétszer” – vagy hogy a testvérem, Zoltán hogyan változtatta a hétvégémet egy kitartási vizsgává
“Zsolt, ugye emlékszel, hogy ezen a hétvégén érkezik a testvéred a feleségével?” – emlékeztetett Bori, a feleségem, miközben a konyhapultnál állt, kezében egy lábos.
“Persze, persze.” – morgtam, holott már majdnem teljesen elfelejtettem. Túl szép volt az élet Zoltán nélkül.
Minden nyáron átjött testvérem a nejevel a Biatorbágy melletti házunkba, állítólag “pihenni” – aztán mi pihentünk csak utána egész héten. Nem is annyira a feleségét hozta magával, hanem azt az érzést, mintha a saját születésnapodon lennél, de neked kell főzni és szórakoztatni.
Három órával korábban érkeztek, mint megbeszéltük. Már a kapuban hallatszott a hangja:
“Hű de kánikula, Zsolt! Na ez a nyaraló, azt kell mondjam! Akkor a zoknimat itt teszem szellőzni.”
Lehúzta a zokniját és rátette a kerti székre. Bori szeme elkerekedett. Én csak sóhajtottam.
“Van már ebéd?” – kérdezte egyből a testvérem.
“Épp most reggeliztünk…” – válaszoltam.
“Na mindegy, hoztunk mi Magdával finomságot! Nézd – eklerek, holnap lejár, de olcsóbban vettük! Meg dinnye is – fele áron! Főzz már egy teát!”
Miközben kezet mostam, már majszolta a dinnyét, csámcsogva. A lé lefolyt az állán, kezével törülgette. Bori mintha villám sújtotta volna.
“Akkor mi bemegyünk a szobánkba pihenni, mint múltkor, jó?” – és válasz nélkül bement a hálószobába. A mi hálószobánkba. A gazdáéba.
Csak ránéztem Borira.
“Tegnap is mondtad, hogy rossz a hátad, nekünk meg jó a matrac…” – suttogta.
“Zsolt, csak türelem, két nap és vége…” – tette hozzá, amikor meglátta az arcomat.
Akkor tudtam meg: ez lesz az életem leghosszabb két napja.
Este megérkezett a lányunk, Lili a férjével, Mátéval és a gyerekekkel. A fiúk, Beni és Petya, örömtől teli ugrándoztak, mutogatták a táskáikat, tele játékkal és vonaton való nasival – reggel indultak táborba.
Az ebéd éjszakáig húzódott: Máté szerelgette a kocsiját, Zoltán és Magda aludt, míg a többiek vártak. Egy pillanatra még egészen normálisnak tűnt minden: a bogrács, a nevetés, a gyerekek. Aztán bekövetkezett.
“Lili, nem láttad a kocsi kulcsaimat? Ide tettem az asztalra…” – aggódott Máté, turkálva a zsebében. – “Nélkülük nem indulunk, a vonat meg két óra múlva.”
Pánik tört ki. Az egész házat felforgattuk, még a hűtőt is odébb toltuk. A gyerekek sírásra készültek. Egyetlen ember maradt nyugodt: Zoltán, aki nyugodtan zabálta a pörköltet.
“Nálatok mindig ilyen móka van?” – kuncogott. – “Jó, hogy nekünk nincsenek unokáink, megőrülnénk!”
Bori harapdálta az ajkát, Lili pedig odasúgta nekem:
“Apa, nem nyomhatnám meg a riasztó gombját? Ha a közelben vannak, csipog a távirányító.”
Máté kiment, mi befagyva vártunk. Aztán – egy hang. Csipogás. Valahonnan a kanapéról? Nem – a fotelből? Vagy… Zoltán táska”Zsolt, te is tudod, hogy a rokonok a pokol tüzét is kiállják – de legalább most már vége.”







