Mai naplóbejegyzésem:
A anyósom majdnem tönkretette a fiamat az ő „gondoskodó” módszereivel. A férjem meg csak vállat rántott…
Nem tudom, hogyan magyarázzam meg Virágnének, a anyósomnak, de úgy tűnik, egyáltalán nem érti, hogy a vak „szeretete” és a házi orvoslás életbe kerülhet a gyermekünknek. Igen, elvileg ugyanaz a célunk – egészséges, boldag unokát nevelni. Csak az ő módszerei egyre gyakrabban változtatják az életemet rémálommá, a fiamat meg kísérleti nyúllá.
Minden akkor kezdődött, amikor Bence elkezdte az ovit. Éppen három éves lett, és ahogy az lenni szokott, szinte hetente beteg lett. Két nap az oviban – és már megint láz, nátha, köhögés, bárányhimlő… Miután visszamentem dolgozni a biztosítónál, senki nem adott nehézkeskedés nélkül szabadnapot. A betegszabadság magánügy. Kénytelen voltam segítséget kérni a anyóstól. A közelben lakik, nyugdíjas, örömmel vállalta.
Hamart kiderült, hogy Virágné egyáltalán nem ért a gyógyászathoz, közben pedig mindenről úgy gondolja, hogy ő a szakértő. Maga kezdte „kezelni” Bencét: szirupok, cseppek, tabletták – mindezt a szomszéd szava vagy egy tévéműsor alapján. Hagytam neki utasításokat: mit, mikor és milyen adagban. De a anyós egyszerűen figyelmen kívül hagyta a cetlieimet. Én meg hallgattam. Mert nem hagyhattam egyedül a fiamat, más segítség meg nem volt.
Hallgattam, egészen addig, amíg egy nap Bence nem kezdett fulladozni. Korábban értem haza a munkából – ösztön, végzet, nem is tudom. Már duzzadt az arca, a szeme bevert, a szája kékült. Rögtön tudtam – allergia. Megtaláltam a hűtőben a vészhelyetre tartogatott dexamethason ampullát, beadta. Fél óra múlva a fiacskám újra lélegzett.
Majdnem megőrültem. Aztán ránéztem a anyós gyógyszertárára – és minden világossá vált. Egyszerre adott a gyereknek köhögés elleni szirupot, „immunerősítő” cseppeket, meg valami színes szirupot, amit „a hatodik emeleti szomszéd ajánlott”. Ezek az „immuncseppek” váltak a szörnyű reakció okává.
Nem tudtam tovább hallgatni.
„Virágné, kérem, ne adjon Bencének semmit, amit én nem hagytam jóvá. Minden szükséges gyógyszert otthagyok, fel is címkézem, el is magyarázom. Meghalhatott volna!”
„Katalin, hát mitől… Én csak azt akartam, hogy gyorsan meggyógyuljon. Hisz miért is baj – köhög meg takony. Adtam neki egy kis szirupot, pár cseppet…”
„Ez a pár csepp majdnem megölte! Miért nem hívta az orvost?!”
„Hát, az orvos… Ha csak felesleges lenne? Meg te is időben hazaértél, minden jó. Vajon szeretetből halt már meg valaki?…”
Ekkor belépett a férjem.
„Mi ez a veszekedés itt?”
A anyós megjátszott sértődéssel:
„A feleséged szerint én nem jól vigyázok Bencére. Gondolom, most már ő fog magával hordani.”
„Kati, miért csereled így? – szólt közbe Gábor. – Anyu segít nekünk: főz, vigyáz a gyerekre. Minek zaklatod?”
„És te tudod, hogy a ’segítségéért’ majdnem meghalt Bence? Hogy addig etette, amíg borzasztó allergiás reakciót kapott? Ha később jövök, nem lehetett volna megmenteni.”
„Hagyd már, minden jó lett! Anyu nem ad többé gyógyszert, ugye, anyu?”
„Persze. Én csak a jót akartam…”
Aztán a férjem röviden így zárta le:
„Elég. Vacsorázzunk, éhes vagyok.”
Sikoltottam volna. De nem szóltam semmit. Mikor Virágné elment, megpróbáltam beszélni Gáborral.
„Egyáltalán megérted, mi történt? Láttad, milyen állapotban volt a fiad?”
„Láttam. De anyu megígérte, hogy nem ad többé.”
„Megígérte… És mi a garancia, hogy holnap nem ad valami más kacatot?”
„Tudod, hogy szereti Bencét. Mit tegyek? Fogadjunk dadust?”
„Igen!”
„Szóval az én anyámnak nem bízod a gyereket, de egy egészen idegen nőnek igen?”
„Amiután láttam – igen. Mert egy idegen dadus legalább nem kísérletezik a gyógyszerekkel. Elkezdek keresni. És ha te is láttad volna, ahogy fulladozik, megértenél.”
Éjszaka nem bírtam aludni. Úgy éreztem, mintha Bence újra kekülni kezdene, én meg nem érek oda időben. Beragadtam a liftben, ő meg ott van, egyedül, egyedül a „gondoskodó” nagymamával és egy marék tablettával.
Reggel kinyitottam a laptopot, és elkezdtem dadust keresni. Lehet, hogy idegen lesz, de legalább meg tudom tanítani, hogy kövesse az utasításaimat. És főleg – nem fog eltitkolni tőlem, mit adott a gyerekemnek.
Talán Virágné is a jót akarta. De túl gyakran a jó szándék vezet a korházba.
