Öt évvel ezelőtt feleségül mentem Róberthez. Nyugodt, megfontolt döntés volt, szeretetből hoztuk, és teljes meggyőződéssel, hogy bármilyen nehézséget együtt veszünk. De még az esküvő előtt, amikor elmentünk anyjához, hogy tudtára adjuk a terveinket, az első reakciója olyan volt, mintha jéghideg vízzel öntöttek volna le:
— Ne is számítsatok a segítségemre! És velem sem fogtok élni! Én vagyok a főnök a saját házamban, és nem adom át senkinek a helyemet!
Róberttel csak néztünk egymásra. Főleg én lepődtem meg. Hiszen még az egyetem alatt, az ő anyja unszolására költözött ki a lakásából, és bérelt egy albérletet. Azt mondta, így könnyebb lesz mindenkinek. Nos, abban az albérletben maradtunk a házasság után is, és gyűjtöttünk a saját otthonunkra.
A anyósomnak eközben egy nagy, háromszobás lakása volt Budapest belvárosában. A szüleitől örökölte – apja korán meghalt, anyja pedig vele élt, amíg meg nem öregedett. Anyósom válást kapott, amikor Róbert hat éves volt. Összesen öt évig voltak házasok. És ahogy egyszer bevallotta nekem:
— Én nem vagyok erre teremtve, hogy takarítólegény legyek. Utálok mosogatni, főzni, takarítani. Nem vagyok szolgálólány – én egy nő vagyok! Magamnak akarok élni!
A válás után visszaköltözött a szülei házába, ahol anyja intézte a háztartást. Róbert nagymamája főzött, mosott, takarított, és gondoskodott az unokájáról is, mert anyósom „sokat dolgozott” és „karriert épített”. Amikor a nagymama megöregedett és beteg lett, a házimunka még mindig nem anyósom vállára szállt. Ő nem engedett – semmiben.
Aztán meghalt Róbert apja. Velük jó viszonyt ápolt. Az apja lakását a végrendelet szerint felosztották a fiam és a mostohaanyja között. A nő korrekt volt – beleegyezett, hogy eladja a részét, és mi megvettük tőle. Költöztünk, berendezkedtünk, megszületett a fiunk. És akkor jött a fordulat…
Amikor Bálint csak fél éves volt, Róbert elesett az utcán és komolyan eltörte a lábát. A törés súlyos volt. Kirúgták a munkából, a pénz egyre kevesebb lett. Én nem tudtam dolgozni – kisgyerek, mozgáskorlátozott férj, a lakáshitel, a mostohaanyának tartozás. Mindenen spóroltunk. És akkor Róbert, hezitálva, felhívta az anyját:
— Anyu, talán átköltöznénk hozzád egy időre? Fél évig. A saját lakásunkat kiadjuk, kicsit rendbe jövünk…
A válasz azonnali és hideg volt:
— Erről szó sem lehet! Itt lakik Zsófi! Ő segít nekem a ház körül, mindent megcsinál, ti meg csak zavarnátok!
Zsófi – az anyósom unokatestvére, idős, magányos, gyermektelen nő. Korábban falun élt, de leégett a háza. Anyósom nagylelkűen befogadta… hogy takarítson, főzzön, mosson. Zsófi gyakorlatilag a szolgálójává vált. Anyósom még csak nem is zavarta magát:
— Az én pénzemben élsz, eszel – menj, keress munkát! Ne csak ülj itt a semmiért!
Sajnáltam Zsófit. Összetörtnek, fáradtnak tűnt, de mindent végtelenül tűrt. Aztán egyszer csak – eltűnt. Fél évvel később Róbert közölte:
— Képzeld, Zsófi megszökött! Talált magának egy férfit lakással – és elköltözött, még búcsút sem intett.
Örültünk neki. Kedves, nyugodt nő volt, aki megérdemelte volna a tiszteletet, nem pedig a kiabálást és a robotoltatást. De most anyós egyedül maradt. Ki fog most neki mosogatni és porszívózni?
És akkor – telefon. Ő hívott!
— Jó, költözzetek hozzám. Adjátok ki a ti lakásotokat. De egy feltétellel: Viktória (vagyis én) csinál mindent! Takarít, főz, mos, vasal. Hát mit? Ingyen laktok nálam!
Amikor Róbert elmondta, mit akar, csak nevettem egy jót.
— Mondtad neki, hogy soha? – kérdeztem.
— Persze – bólintott. – Megsértődött. Azt mondta, felvesz egy takarítónőt.
Hát vegyen fel. Mindketten dolgozunk, én visszamentem a szülés után, Bálint már oviba jár. Van saját otthonunk, nyugalmunk. Nem leszek szolgáló egy olyan nőnek, aki egész életében menekült a felelősség elől, de szívesen élt a saját anyja nyakán.
Pár nap múlva újra hívott, naivan megkérdezte: „Biztos, hogy nem gondoltátok meg magatokat?”
Nem, nem gondoltuk meg. És elgondolkoztam: nemsokára nyugdíjba megy. A takarítónőre már nem lesz pénze. Kíváncsi vagyok, kit fog majd könyörögni akkor? Vagy talán végre kezébe veszi a rongyot,







