Mindig hittem benne, hogy a család a támasz. Hogy a gyerekek mellette lesznek, amikor megöregszik. Hogy az otthont fel lehet cserélni a szeretetre. Most pedig minden reggel idegen falak között ébredek, nem tudva, hol töltöm a következő estét. Így él most Nagyanyó Mária – a Mária Terézia, akit egész utca ismert egykor, mint a tágas, rendezett ház gazdáját a Heves megyei faluban. Most azonban idegen konyhák, átjárószobák és a várakozás a menedéke: vajon nem vagyok terhük?
Minden azzal kezdődött, hogy a fiai – Béla és József – meggyőzték, hogy adja el a régi házat. „Miért kell neked, anya, egyedül vergődni itt a pusztában? Már nem vagy fiatal, nem bírod se a kertet, se a kályhát, se a téli havat. Felváltva nálunk laksz – nyugodtabb lesz neked, közel leszünk. A pénzt meg elosztjuk, a gyerekekre, az unokákra költjük.” Mit mondhatott volna az öregasszony? Persze, hogy beleegyezett. Segíteni akart. Közel akart lenni.
A szüleim – Mária szomszédai – akkor próbálták lebeszélni:
„Ne siess, Márika. Megfogod bánni. Más házat már nem veszel, a gyerekeidnek meg saját családjaik, saját szabályaik vannak. Vendég leszel, nem gazda. A lakásban pedig szűkösen és fojtottan érzed magad, te mindig a tágas teret szeretted.”
De ki hallgatott rájuk? Eladták a házat. A pénzt elosztották. És útnak indult Nagyanyó Mária egy kis bőrönddel, az egyik fiától a másikhoz. Ma – Bélánál a budapesti lakásban, holnap – Józsefnél a budakeszi házban. Így megy ez már harmadik éve.
„Józsefnél jobb” – vallotta be egyszer anyámnak. „Ott van egy kis kert, tudok kapálászni, pihenni a lelkem. És Zsuzsa, a menyem, kedves. Nyugodt, tisztelettudó, a gyerekek rendesek. Kaptam egy szobát – kicsit, de saját tévével, még egy kis hűtő is van. Csöndben ülök, nem zavarok senkit. Amíg mindenki dolgozik, az unokák iskolában – ki megyek a kertbe, megmosom a ruhát. Aztán vissza a szobámba.”
A nyarat ott tervezte tölteni, ősszel pedig Bélához menni. De a nagyobbik fiánál más az élet. Ott, a lakásban, egy sarok jutott neki – szó szerint egy sarok – a konyha és az erkély között. Egy kis ágy, egy éjjeliszekrény a tévével, egy táska holmival. Magának főzött, titokban mosott, és mindig úgy érezte magát… mint a felesleges holmi.
„Viktória, Béla felesége” – mondja – „alig szól hozzám. Egy szót sem. Az unokámmal sem lettem össze. Én még a régi világban élek, ő meg a telefonjával. Idegen vagyok náluk. A nyaralóba egyszer sem hívtak meg. Csak árnyék vagyok a lakásban. Este az evést a radiátorra teszem, hogy legalább meleg legyen. A konyhára igyekszem nem menni, nehogy pont akkor zavarjak.”
Nemrég megbetegedett. Azt mesélte:
„Lázam volt, mindenem fájt. Azt hittem, itt a vég. Hívtak orvost, adtak gyógyszert, pár napig feküdtem. De a legrosszabb nem a betegség volt. Hanem, hogy senki sem figyelt fel rám. Egy jó szó sem hangzott el. Feküdj, gyógyulj, csak ne légy útban.”
A szüleim akkor megkérdezték:
„Márika, mi lesz, ha rosszabbodik? Ki fog gondoskodni rólad? Az erőd már nem olyan. Te pedig így ingázol: ide-oda. Se otthon, se nyugalom.”
Mária csak sóhajtott:
„Mit mondjak… Hibáztam. Egy retteneteset. Eladtam a házamat – és vele együtt a szabadságomat is eladtam. Nem kellett volna hallgatnom a gyerekekre. Segíteni akartam, azt hittem, könnyebb lesz együtt. Most pedig már nem tudok semmit venni. Mindenem – egy kis pénz a temetésre. A fiaknak elege van a saját dolgaikból. Új ház már nem jön számomra.”
Gyakran mondja: „Bárcsak a saját házamban maradtam volna. Legyen nehéz, legyen hideg, de az enyém. Magam ura vagyok. Most pedig csak egy öregasszony vagyok, fedél nélkül, szó nélkül. Egyiknél élek, majd a másiknál. Se kert, se sarok. Csak egy bőrönd és egy táskám van.”
Minden alkalommal, amikor elmegy a szüleimtől, utánanéznek és súgják: „Istenem, bárcsak kibirna nyárig, aztán – vissza a földhöz, a csendhez, a kerthez. Ott könnyebb neki.”
Mária Terézia már nem álmodik sem nyugalomról, sem szMost már csak azt kívánja, hogy csendben és terhére nem vállva lehessen boldog, ha egyáltalán még létezik ilyen neki.







