Aznap Katalin a padlóig fáradt volt. Reggeltől estig takarított, mosott, rendezgette a játékokat, és végigpucolta a lakást. Mikor végre belenézett a sütőbe, a csirke krumplival éppen aranybarnára pirult, és az egész konyhát betöltötte az illata, amitől szédült a feje.
— Még tíz perc — dörmögte, beállította az időzítőt, és sietett a fürdőszobába, hogy addigra letörölje a csempét. Minden simán ment. Egészen addig, amíg be nem csapódott az ajtó.
— A gyerekek jöhettek haza — gondolta Katalin, de nem a fia vagy lánya állt a küszöbön, hanem a férje, István, aki reggel óta, ahogy mondta, „a műhelyben” volt.
— Hűha, de finoman illatozik! — dörzsölte össze önelégülten a kezét. — Imádom a te csirkédet!
— Hívd már a gyerekeket, jöjjenek vacsorázni! — kiáltott vissza Katalin, és visszatért a mosogatóhoz.
Pár perc múlva már cipő nélküli lábak topogtak a lakásban, valaki eldobta a cipőjét, valaki hangosan nevetett. Katalin meghallotta a veszekedést, és kijött, nem várva meg az időzítőt.
— Mi a baj? — kérdezte, a gumikesztyűs kezével a csípőjén.
— Enni akarom a combot! — kiáltotta fel a tízéves Zsófi.
— Én is! — kiáltott együtt a nyolcéves Bence.
— Hiszen kettő is van — legyintett Katalin.
— Nincs! Csak egy maradt! — dobbantott Zsófi.
A nő odalépett az asztalhoz. Valóban — a csirkének a fele eltűnt. Csak a mell maradt meg, meg egy maréknyi krumpli.
— Hol apátok?
— Elment. Elvitte a csirkét és elment — morogta a fiú.
Katalin felkapta a telefont, hívta Istvánt — nem vette fel. A kulcsokat markolva kirohant a lakásból. Forrt benne a harag: megint! Megint magának szedte a legjobbat. Csak most nem is magának, hanem a bandájának. Ez már nem csak önzés volt — ez családon belüli árulás.
A játszótér mellett, egy padon ült István a haverjaival. Kezükben sör, térdükön az a bizonyos csirke. Röhögtek, ettek, nyalogatták az ujjaikat.
— Nem lesz túl zsíros?! — szállt közéjük Katalin, szemeiben a tűz.
— Menj haza, majd beszélünk — vágta oda István, egy pillantást vetve a „fiúkra”.
— Nem, most beszélünk! Elvitted az ételt, amit a gyerekeimnek főztem! Nem szégyelled magad? Nem elég, hogy mindig a legjobb falatokat konyítod el — most még a haverjaidat is eteted azzal, ami nem a tied?
— Menj, amíg még visszatartom magam — vágott vissza hevesen, megragadva a karját.
— Mit művelsz?! — rántott magától Katalin. — Nem csak önző vagy, István, hanem tolvaj is. Egy tolvaj, aki a saját gyerekeitől lopja el az ételt, és a piás haverokkal eteti.
— Hagyd abba a hisztit, Kata — morgott, megalázva érezte magát a barátai előtt. — Most csak egyszer volt.
— Egyszer? És a gyümölcs? És a mamától kapott kaviár, amit egy nap alatt megettél? És a csülök, amiből a gyerekeknek csak a perzselt darabokat hagytad, magadnak meg a legjobb részeket?
Katalin megfordult és elsétált.
Este, mikor hazatért, ő az ablaknál állt.
— Látnod kellett volna magad kívülről — nevetett István. — „Elváltak egy csirkéért”. Belédvágnák valami tv-műsorba.
— Beadom a válópert — válaszolta hidegen Katalin. — Még most sem érted, miért. Nem a csirke miatt. Az önzőséged, kapzsiságod miatt, és azért, mert senkire sem gondolsz, csak magadra.
— Hova menjek? — hümmögte. — Nevetséges vagy.
— Anyádhoz. Ugyanaz, aki megtanította neked, hogy minden a tied legyen. Most már ő osztozzon veled.
István elment, azt hitte, Katalin csak viccel. De másnap valóban beadta a papírokat. Anyjánál lakott tovább.
Két hét múlva csörgött a telefon.
— Igazad volt — sóhajtott a volt anyós. — Nálam is mindent megeszik. Veszek magamnak csokit, megeszem egyet — a többit ő eltünteti még aznap este. Tudod, azt hittem, túlozol. De még a vízforralóból is kiürítette a maradék forró vizet anélkül, hogy megkérdezett volna.
— Azt akarja, hogy visszavegyem? — csodálkozott Katalin.
— Nem, dehogy… csak… panaszkodni, talán — hümmögött az anyós.
— Akkor sok szerencsét. Én meg lezártam az életem ezzel a mindenevővel. És tudod… végre szabadon lélegzem.







