Az egyik izzó júliusi napon Szabó Aranka reggel óta mosott ablakokat, vergette párnákat, és emlékeztette lányát, hogy ideje lenne őnekik Sándorral betérni a faluba – már érett a fokhagyma. Lilla mindenfélével próbálta mentegetni magát: a munka, a dolgok, a gyerekek, de az anyja olyan makacs volt, mint mindig.
„Hamar vége a nyárnak, ti meg csak ültek a városban, mint a rohadt krumpli!” – dühöngött telefonba. „Elmúlik a meggy, megkékül a krumpli, ti meg csak ültek a telefonotokban!”
Így is lett: hétvégén kivonultak a kertbe, kitépték a fokhagymát, válogattak, rendezték. Aztán hát pihenés, vacsora, jó kis esti beszélgetés. Sándor lezuhanyozott, belépett a konyhába. Lilla édesanyjával épp terített. A párnacsillag illata elkápráztatta. Hogy ne üljön tétlenül, kinyitotta a hűtőt, kivett egy szalámit, kenyeret akart vágni – és ekkor…
„Ne merészeld!” – csattant Aranka hangja, mint egy ostorcsapás.
A szalámi villámgyorsan visszakerült a hűtőbe. Sándor megdermedt, mint akit ágyúval lőttek. Nem értette.
„Mi ez a jelenet, anyu?” – kérdezte hűtlenkedve Lilla.
„A szalámi reggelire való kenyérrel! Most meg párnacsillag lesz. Ne verd tönkre a gyomrodat!” – vágta rá tömören a vénasszony.
Sándor leült, megkóstolta a párnacsillagot, de hús nem volt benne. Kért egy kis szalámit, de újra csak nemet kapott.
„Mi ez a rágózás?” – háborodott fel Aranka. „Már fél rúd elfogyott! Tudjátok mennyibe kerül? Egy hétre vettem!”
Sándor félretolta a tányért. Az étvágy elszállt. Kiment az udvarra. Lilla később utánament. A férje a pamlagon feküdt, a mennyezetet bámulva.
„Hazamegyünk. Nem bírom tovább. Minden mozdulatomra úgy néz, mintha lopnék tőle. Ha kenyeret kenek, félve teszem, nehogy kikapja a kezemből.”
„Itt nincs is bolt” – mondta szégyenkezve Lilla. „Csak hetente jön egy mobilbolt.”
„Élelmiszert kellett volna hozni, nem körtét és meggyet!” – horkant fel Sándor. „Holnap hazamegyek. Aztán visszajövök értetek. Hús nélkül nem bírok sokáig.”
„Együtt megyünk” – mondta határozottan Lilla.
Másnap így is történt. Lilla hazudott az anyjának, hogy Sándort sürgősen behívták munkába. Aranka mogorván nézett utánuk.
Eltelt majdnem egy év. Szabó Arankához többé nem mentek. De ő hozzájuk – persze, akárhányszor. És ami a legérdekesebb: mindig úgy nyitotta ki a hűtőjüket, mintha az övé lenne. Kivett, amit akart, kérdés nélkül. Még Sándor is nevetett rajta:
„Nézd, szalámi! Neki úgy látszik, itt szabad…”
De tavasszal újra elkezdtek a telefonok csörögni:
„Na, mikor jöttök? A kert nem vár.”
Sándor először ellenkezett. De Lilla egy csínyre gondolt:
„Visszük az élelmiszert. Hogy anya ne számolgassa, ki mennyit evett.”
Sándor beleegyezett – feltétellel, hogy betérnek egy szupermarketbe útközben. És íme, újra a falusi ház küszöbén álltak. Teli szatyrokkal.
„Mi ez nálatok? Megint meggy?” – húzta fel a száját Aranka, de amikor belenézett a táskákba, meglátta a sajtot, a húst, a szalámit. És elhallgatott.
„Ez azért van, hogy ne számolja, hány grammot ettem” – mosolyodott el Sándor.
Aranka csak fújt egyet, de nem szólt semmit. Később, amikor senki sem hallotta, a lányának odasúgta:
„Jó, ha így jöttök. Nekem is könnyebb, nektek is nyugodtabb.”
Lilla néma bólintással válaszolt. Szomorú is volt, meg nevetni is akart. De a lényeg: Sándor újra hajlandó volt jönni. Akár élelmiszerrel. De legalább veszekedés és savanyú képek nélkül. És mint kiderült, ez is egyfajta családi boldogság.







